„Csiribálj valamit!” Időnként felkészületlenül ér a kérés, de valamit sürgősen ki kell találni. Várakozón csillognak a kíváncsi, fekete őzike-szemek, a pindurka ujjacskák izgalommal fonódnak egymásba. Adventkor ritkább ez a kérés. Reggelente a csemete útja a kiságyból rögvest egy pirosra festett, fából készült vonathoz vezet. Ugyanis egy angyalka minden éjjel a vagonok fiókjaiba „csiribál” különböző apró meglepetéseket.
A karácsonyváró kisvonatot internetes böngészés közben fedeztem fel, és azonnal beleszerettem. Mivel a kislányok valamiért soha nem kapnak ajándékba vonatot, rég elfeledett gyerekkori vágyam tört felszínre. Feltűnés nélkül beszerezhető a jópofa, adventi járgány, hiszen nekem fiam van. Kicsinyem imádja a „sihuhu-t”, biztosan örülni fog neki. A vonat tetején kisfenyő, labda, hóember. Kis fakerekeken gurul, díszes mozdonyában masiniszta. Ráadásul a vonat oldalában számozott fiókocskák vannak, pontosan huszonnégy. Mint angyalka, ide fogom rejteni esténként a … mit is? Dobókocka, egy szem bonbon, gomb (Nálunk gombőrület van. A gombok, attól függően milyen ruhára valók, még beszélnek is!), matrica, kisautó. Apróságok.
Várakozni alapvetően embert próbáló feladat. A gyerekek nem is értik pontosan, mire való, és ha azt a javaslatot teszem, hogy a mikuláscsomagban lévő kettő csokiból csak az egyiket együk meg ma, a másikat tegyük el, mert milyen jól jön az majd holnap, javaslatomat értetlen tekintet fogadja. Mi, felnőttek is küzdünk az önmegtartóztatás és várakozás problémakörrel, talán ezért is olyan kedves a Karácsonyt megelőző néhány hét. A család legszebb ünnepe minden nap eszünkbe juttat valamit. Gondolkodunk az ajándékokon, a szeretteinken, a finomságokon, amelyek az asztalra kerülnek majd. Nem csupán az otthonunk, a szívünk feldíszítésére is jó alkalom az advent. És arra is, hogy meséljünk a kicsiknek. Hitről, reményről, szeretetről, örömről. Kinek-kinek kora szerint. Arról, hogy már csak ennyi meg ennyi fiókocskát kell kinyitni, és megszületik a Jézuska, aki pont olyan csöppnyi kisbaba, mint amilyen te voltál. Három és fél éves gyermekemnek újra és újra sorolnom kell a napokat, és megmutatni az utolsót fiókot, a 24-est.
Óvodába menet a templom mellett visz az utunk. Már áll az istálló, benne a jászol. Kisfiam minden reggel előreszalad, hogy meglesse, megszületett-e már a kis Jézuska. Nyugtázza, hogy még nem, de Mária és József ott vannak már. Tudom, hogy hazafelé is előre fog szaladni, hátha. Így ismerkedik a várakozással. Közben elmesélteti velem Mária és József történetét, elmondom, miért egy istállóban laknak. Miért szalma, és nem pedig paplan van a jászolban, hogyha ott fekszik majd a Jézuska. Esténként, a mese után új dalt énekelek. Mennyből az angyal… - Még egyszer! – kéri, egymás után háromszor-négyszer is. Másnap újra, és néhol szavanként, néhol soronként megállít. – Mi az a mennyből? – Mi az a pásztorok?- Mi az a Betlehem? Töviről-hegyire kikérdez, néhány nap múlva már ő is dúdolja velem.
Közben persze nem feledkezik meg az adventi vonatról. Reggel továbbra is első dolga felfedezni, mit rejt a kis fiók. Persze nyitná ő a többit is, ha már itt vagyunk, minek várunk holnapig. Ám a furfangos angyalka ismeri a mohó kis fickót, ezért minden nap csupán egyetlen fiókba rejti a meglepetést. Így hiába a fürge kis kéz, amely már nyúl a következőhöz. Várni kell holnapig. Közeleg az ünnep. Esténként újabb karácsonyi dalt éneklünk, reggel szaladunk a jászolhoz, de persze csak miután felfedeztük, éjjel mit csiribált az angyalka a 24- eshez egyre közelebb lévő fiókba. Így várjuk a Karácsonyt.
