Még amikor éppen első nagy pocakommal hivalkodtam a hetes buszon, akkor mondta nekem egy megviselt anyuka, hogy keksz az mindig legyen nálam. Akkor nem igazán értettem, hogy mire céloz, de azóta bőven volt alkalmam saját bőrömön tanulni, hogy mi az, amit feltétlenül magammal kell hurcolnom, ha gyerekkel indulok el otthonról.
Kezdő anyukák sokszor el sem mernek indulni, vagy ha aztán mégis, akkor vinnék magukkal az egész házat. Pedig annyira sok dolog talán mégsem kell. Csak pelenka meg törlőkendő. Ez aztán tényleg van mindig a táskámban, de ahogy tapasztalom, másokéban is. A múltkor egy amolyan csajos beszélgetés alkalmával, egy cukrászda kellős közepén rántotta ki a táskája mélyéről pénztárcájával együtt a gyermeke aktuális méretének megfelelő pelust a barátnőm. (Miközben a gyermeke tőle úgy másfél kilométernyire, a nagymamával játszóterezett.)
Tudniillik a gyerek bárhol, bármikor bekakilhat. Ha van pótpelenka, meg egy megfelelő alátét (akár textil, akár mosható műanyag, akár eldobható papír), akkor már nincs akadálya, hogy a kocsi csomagtartójában, a játszótéri padon vagy bárhol tisztába tegyük a gyereket.
A másik alaptézis, amelyet mindig igyekszem figyelembe venni, ha elindulok, hogy a gyerek bárhol, bármikor leönti, leeszi, lehányja a ruháját. Nyáron még hagyján, hiszen olyan cuki a kis meztelen teste, de rosszabb időben már nem annyira vidám a dolog. Éppen ezért mindenből viszek magammal váltóruhát is. Zoknit is beleértve. Ezeket hívjuk mi otthon a túlélő felszerelésünknek.
Aztán, ahogy nő a gyerek, úgy szélesedik a túlélőkészlet palettája, mert ma már nem tudunk elindulni kettő darab piros kisautó, vonatos újság/könyv, zacskó keksz, ropi, tetszőleges kombinációja nélkül. Lehetőleg kettő darab valami kell, a gyerek mind a két kezébe egy-egy valami. Ezek aztán egy idő múlva átkerülnek az én kezembe, majd a táska mélyére.
Kell még némi víz, esetleg tea, gyümölcslé is elkél. Lehetőség szerint olyan üvegben, amiből a gyerek könnyen megissza a benne lévő folyadékot, anélkül, hogy úszna a gyerekülés, babakocsi és a ruházat. Persze ez még a varázsitatók világában is röpke illúzió, az ember csak remélni tudja, hogy a ruhacsere időpontja elodázható.
A felszerelés mennyisége tehát nagyjából megegyezik egy enyhébb lefolyású Himalája -expedícióéval. Már csak egy kérdés marad: Mibe pakoljon az ember? Én erre egyértelmű és egyszerű választ tudok adni: hátizsákba. Olyanba, amibe minden belefér, és amikor az ember a hátára kanyarítja, mindkét keze szabad marad. Így utánakaphat a száguldó motorosnak, elrohanó porontynak, tolhatja a babakocsit, ajtót nyithat, és hasonlókra is marad szabad keze. A hátizsáknak még egy, első években fontos kritériuma van, mégpedig, hogy alkalmas legyen arra, hogy a babakocsira is rá lehessen akasztani, a mozgás korlátozása nélkül.
Persze, ott vannak a pelenkázótáskák. Szépek, színesek, divatosak, sokszor járnak a babakocsihoz. Magam részéről mégsem tudtam velük maradéktalanul megbarátkozni, mert általában csak egy vállra akaszthatók, ami egyáltalán nem praktikus, ha az embernek még egy csecsemőt tartalmazó hordozót is cipelnie kell. Talán egyedül a sokat autózóknak ajánlanám, akik nem indulnak hosszas utcai kiruccanásokra. Mert ugye jók a külön zsebek, tartók ennek-annak, cumisüvegnek és hasonlóknak. És mennyire menő, amikor a gyerek overallja meg anyu pelenkázótáskájának mintája passzol egymáshoz.
Bátrabb, több gyerekes anyák már olyan merész megoldásokkal is próbálkozhatnak, mint a most divatos óriási női táskák gyerekcélú felhasználása. Csak érdemes időnként kikukázni a kekszmorzsákat, letört autókerekeket belőle. Különösen, mielőtt állásinterjúra vagy randevúra indul az ember lánya.
