Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A természet törvénye, hogy a gyerekek egyszer eltemetik a szüleiket. És ha három, meg ötévesen veszítjük el az addig legfontosabb embert az életünkből?
A természet törvénye, hogy a gyerekek egyszer eltemetik a szüleiket. Lehetőleg akkor, amikor már felkészültek rá (fel lehet erre készülni valaha?), amikor maguk is felnőttek. Illetve azt is mondják sokan, akkor leszünk igazán felnőttek, amikor eltemetjük őket egyszer. És ha három, meg ötévesen veszítjük el az addig legfontosabb embert az életünkből?
Munkakapcsolatnak indult, két “testvér” szervezetnél dolgoztunk, leginkább rendezvényeket szervezgettünk mi együtt, eltévedt ügyfeleket irányítgattunk egymáshoz, közben fecsegtünk. A kapcsolat megmaradt akkor is, amikor ő – fiatalabb volt, mint én, mégis neki született előbb gyereke – elment szülni. Küldött babás fotókat, aztán megjelent egy céges kapcsolatépítő fogadáson, mi tagadás, berúgtunk aznap este, mint a csacsi, talán először szabadult el gyerek nélkül egy estére. No, akkor lettünk még igazán jóban, vihorásztunk mint két kamaszlány,és utána ha lehet, még intenzívebben tartottuk a kapcsolatot, beszéltünk lakásfelújításról, Folti, a menhelyről kimenekített macska rosszcsontságairól, csizmákról és könyvekről, meg főleg a gyerekekről, anyaságról, onnantól, hogy kiderült, én is babát várok. Akkor már neki megvolt a második is.
A legjobban tőle szerettem tanácsot kérni, ha valami gyereknevelési ügyem-bajom volt, mindig csupa optimizmus és humor volt a válasza. Sétálgattam a babakocsival, fülemen telefon. Csak találkozni nem bírtunk valahogy – egy félmondatban említette csak, hogy most kicsit sűrűek a napok, egy betegség, de remélhetően túllesz rajta... hirtelen légykergető mozdulattal csaptam a levegőbe, nem igaz, hess innen! Csak vagy két hónappal később árulta el, a felvillanó rémkép sajnos igaz volt. Aztán később sokaknak, köztük nekem is írta, most drukkoljunk nagyon, jövő héten lesz a csontvelő-átültetés, nem egyszerű folyamat, szurkoljunk neki.
Mielőtt bevonult a kórházba, a négy-és egyéves kicsik mellől, az estéket nem tépelődéssel vagy önsajnálattal töltötte, hanem csomagolással. Párjával együtt a távollét minden napjára gondosan becsomagoltak mindkét gyereknek egy-egy meglepetést. Legalább másfélszer annyi napra, mint amennyit jósoltak az orvosok, hogy bent kell tölteni a sterilszobában, és azt is megbeszélték, mi legyen, ha.....(és itt kérem kölcsön Szabó Magdától a Sziget-kék sorait: “ennek a mondatnak van egy ha-val vagy amikor-ral kezdődő fele is, amikor az ember csak sír, és lehet, hogy egész életében és örökre”).
Nem töltötte a benti napokat sem tétlenül. Ha már fel tudott kelni, origami-figurákat rajzolt, festett, hajtogatott a gyerekeknek. Otthon a kölykök simán tudomásul vették, hogy látogatónak maszk és kesztyű még sokáig, és anya még nappal is sokat alszik. “Szeretlek anya!”- kiabálta ki a nagyobbik a másik szobából, csak úgy, mint aki felfogja, mekkora adomány hogy újra együtt lehetnek.
Már dolgozni készült, az utolsó leletek csupa jót ígértek, aztán egyszer csak eltűnt. Utólag tudtam meg, amikor az ezerarcú kórság visszatért, a testvére ajánlott fel csontvelőt, a kedvéért átszelte a földgolyót, aminek épp a túlsó oldalán élt akkor. De erre már nem került sor.
Álltam a kicsi temető abszurd díszletében, ide a világháború előtti évek óta nem temettek senkit, süt a nap száz ágra, harminchárom éves volt, létezik ilyen? Létezik. Amikor a kicsik, akiket senki sem akart távol tartani az utolsó búcsútól, vitték a kis virágaikat a koporsóhoz, arra gondoltam, ha csak egyetlen kívánságom lenne, azt kérném a Mindenhatótól, hogy soha, egyetlen gyereknek se kelljen ezt soha átélnie három-meg ötévesen.
Visszaautóztam a városba, amikor már majdnem leparkoltam, bekapcsoltam az addig néma rádiót, vissza a mindennapi életbe, az irodába, adjanak híreket, Útinformot, akármit. Nem az időjárás-jelentés indult el a rádióban, hanem egy addig soha nem hallott dal.
A Jégbüfé előtt talpig feketében
Dórácska áll egy fagylalttal kezében
Ki tudja mire vár ilyen nagy hidegben
A Jégbüfé előtt talpig feketében.
Képzeld el, hogy egy olyan
Egy ugyanolyan este van.
A madárjós nevet,
Kinevetem önmagam.
Részt veszek most éppen
Egy végzetes vakáción
Itt minden megtörténhet
Ez egy komédia-tragikum.
A Párizsi udvar zárva
Mert a Párizsi udvar szép,
Azért széles a folyó,
Mert nagyon hosszú a híd.
Nagyon csendesek most az utcák,
Csendesek nagyon a léptek
Valami semleges hajón utazni
Szeretnék nélküled és érted.
A hetes busz megáll
Valaki felszáll
Eper ízű a fagylalt
És szereti nagyon a lány
Bőgtem, a kocsi kormánykerekére borulva, addig nem volt egy könnyem sem, mint aki nem hiszi ezt az egészet. Bőgtem, mert valahol belül láttam Dórát, a Jégbüfé előtt, feketében, nem volt a kezében semmi, nem szólt semmit, a szemével üzente, hogy úgyis a Belváros felé mész, menj be a Jégbüfébe, és nyalj el helyettem egy fagyit, ha már nekem már nem jut, soha többé.
In memoriam Kertész Dóra, akit 2006 szeptemberében veszítettem el, és bár csak pár évet tartott a barátságunk, nincs tán olyan nap, amikor ne gondolnék rá. És a gyerekeire, akik átélték azt, aminek szerintem soha nem szabadna megtörténnie.
