Általában szívesen alávetem magam a különböző orvosi vizsgálatoknak, mert tudom, hogy szükség van rájuk. Még akkor is, ha az előző három terhességem alatt soha nem volt probléma sem a vércukor szintemmel, sem mással. A vérvétel ebben a kórházban 7 és 8 között zajlik a kiírás szerint. Bár csupán 5 percnyire lakom innen, de bejelentkezéssel együtt, kellő időt szánva mindenre, 20 perccel 7 előtt indultam. Ott is voltam öt perccel 7 előtt, természetesen éhgyomorra, ami egy kismamának nagy megpróbáltatás. Gondoltam, ha időben megyek, akkor fél 10-re le is veszik a cukros víz megivása utáni második adagot. Tévedtem. Nem kicsit, nagyon.
A dolog ott kezdődött, hogy negyedkor még senki nem volt a helyén, bár nagy volt a nyüzsgés a kórházban, valahogy mégsem került senki a laborba. Telt múlt az idő, éhségem diktálta a rosszindulatú megjegyzéseket, és így elcseverésztünk az egyik várandós anyukával a vérvételről, kismamaságról. Próbáltuk elütni az időt, de sem félkor, sem háromnegyedkor nem kezdték el a munkát. Csak reménykedni tudtunk, hogy a „profi” jön a kis szobába, és nem a kezdő, merthogy ketten szokták egymást váltani. A „profinak” mindig sikerül eltalálnia a legvékonyabb eret is, és bár sok a számítógépes adminisztrációt, ezt is viszonylag gyorsan tudja elvégezni. A „kezdő” viszont az előzőnek totális ellentétje, fájdalmasan, ügyetlenül végzi a dolgát és egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy mit is kell kipipálni a számítógépben és hol találja meg a páciensek nevét.
A kismamák egyre csak gyűltek, próbáltam megtippelni, hogy ki várhat NST-re és ki a laborra, merthogy egyetlen kis „lyukban” zajlik évek óta mindkettő. Nagyjából jól is tippeltem meg, mint később kiderült. Egészen pontosan nyolc óra után. Ekkor került elő ugyanis a profi, akinek kb. még 5 másik dolga akadt az NST-sek és vérvételesek előtt. Nem az ő hibája, mondogattam magamban, de az éhségérzet egyre jobban eluralkodott rajtam. Kismamaság nélkül is rosszul viselem, de ilyenkor még kegyetlenebb, és nem tudtam másra gondolni, csak arra a szánalmas kis kórházi reggelire, amit az orrom előtt húztak végig a folyosón, épp porciózták a kismamáknak. Jól lakni nem lehet vele, de friss a zsemle.
Kb. még fél órába tellett, amíg sorra kerültem, és ezt is a beszélgetni vágyó kismamának köszönhetem, mert már rég elvesztettem a fonalat, hogy ki jött előttem és utánam. Bekerültem, levették a vérem. Én persze sajnálkoztam a nővérkének a dolog felett, hogy hát látom, sok a dolguk. Erre jött a mélyütés. Bizalmasan közölte velem, hogy egy szinttel lejjebb van a nagy labor, ahol van egy teljesen üres terem vérvételre és még alkalmazottak is, akik el tudnák végezni az ő munkáját is. De valamiért az nem működik és minden osztályon külön kis labor van. Ezután jött még a feketeleves nekem, pontosabban a fehér cukros. Utáltam, aki próbálta, tudja, de némileg felvidított a nővér humora és kedvessége, miszerint nem is olyan rossz az, és képzeljem el, hogy valami nagyon finom van benne, amit szeretek. Legalább ő nem az a besavanyodott fajta, aki már reggel úgy kel fel, hogy a munkaideje végét várja. Félreértés ne essék. Tisztelem, azokat, akik az egészségügyben dolgoznak, csak sejteni tudom kb. hány forint a fizetésük és tényleg, de tényleg egész nap mennek, teszik a dolgukat. Sok minden nem az ő munkabírásukon múlik, hanem a rendszerben levő lyukakon, nincs pénz és elég alkalmazott, sok az adminisztráció. Valójában azt sem csodálom, ha valaki megcsömörli a munkát, csak éppen rosszul esik, ha ezt tapasztalom.
Próbáltam meginni a cukros löttyöt és már majdnem hánytam, túl akartam lenni rajta. Közben az is hajtott, hogy a másik három gyerekemhez végre hazamehessek, hogy legalább ők friss zsemlét kapjanak reggelire. Bevallom, az utolsó kortyot kiöntöttem. Bárhogy is próbáltam túl lenni rajta, csak visszafelé akart jönni. Végeztem, hazamentem és még akkor is a hányinger kerülgetett. Némileg segített, hogy az otthoni teendők elterelték a figyelmemet.
10-kor mentem vissza, mert a két óra 10.15-kor járt le hivatalosan. Ismét nagyon sokan várakoztak és a dolog most sem haladt gyorsabban. Szerencsém volt, mert az előző szülésemnél segítő szülésznő odajött beszélgetni és hamarabb bevitt. Levette, mehettem. 5 perc alatt hazaértem, de így is pontosan 11 órakor jutottam a reggelimhez. Kimerülten, fáradtan, tönkretette az egész napom. Nagyjából két óra múlva éreztem magam ismét embernek.
Egyes helyeken állítólag a terhelést egy pohár tejjel és egy zsemlével végzik. Nem ismerem a módszer lényegét, nem vagyok orvos, de most negyedszerre is megszenvedtem vele, és ha lenne kíméletesebb megoldás, azt választanám. Tudom, hogy fontos, csak épp vigaszképpen írtam le kínjaimat azoknak, akik hasonlóan nehezen élik meg ezt a vizsgálatot. Végül is túl lehetett élni negyedszer is.
Helga
