Dobtam egy hátast, amikor a barátnő Dórikájának száján enyhén fénylő na jó, ajakír, körmén ruhájával harmonizáló halványrózsaszín lakk. Jézusmária.
Boldogult nagymamám volt tán már tizenhat-tizenhét éves, amikor bálba indult. Hogy ki adta kölcsön a pirosítót neki, már nem emlékszik. Arra viszont nagyon is emlékszik, hogy a bátyja saját kezűleg sikálta le a kútnál, „mint egy büdös ribanc” felkiáltással, majd hogy mégse legyen sápatag abban a bálban, lekevert nyomatékul két pofont. Szegény Pista bácsi, akit mindenki keresztapunak szólított a famíliában a leszármazottak közül, vajon forogna-e e sírjában, ha látná, hogy a húga dédunokájának hatévesen van két akkora sminkesdoboza, mint Blaha Lujzának?
Nem mi vettük, persze. Mint ahogy ovistársa apukája is bevallotta, nem ők vették, de a lányának is van, miután megcsodáltam a kislány kezét, amin jó adag játszótéri kosz mellett alteros fekete körömlakk díszlett. Az én lányomnak lila, ajjaj. Utána felidéztük, hogy már tavasszal is mind pingálni akarta, arra hivatkozva, hogy a másik is festi. Nem hittük el persze – isten áldja az óvó néniket, hogy ékszerrel és effélével szemben nem voltak elnézőek. Még csak az kellett volna. Aztán valami nyári szülinapi buli kapcsán megtörtünk, nyilván.
Tavaly még igyekeztem kemény lenni. Mentünk az ünnepi lóversenyre, nem, nem kensz a szádra szájfényt, nem, szép vagy te körömlakk nélkül is. Figyeld meg, a kislányok nem szokták. Aztán ahogy mondani szokás, dobtam egy hátast, amikor a barátnő Dórikájának száján enyhén fénylő na jó, ajakír, körmén ruhájával harmonizáló halványrózsaszín lakk. Jézusmária.
Dórika anyja nem ostoba, fenékriszálós cicababa egyébként, hanem szeretnivaló, okos, szolidan elegáns üzletasszony. De úgy tűnik, mindenkit maga alá teper a trend, már nem csak Suri Cruise ruha-és kelléktárában akadnak megdöbbentő dolgok.
Szóval, gyereksmink. Annyit a védelmében, hogy amíg otthon mázolja magát királylánynak (minden korban billegtek a kicsik anya cipőjében-hosszú szoknyájában a tükör előtt), és a szemébe sem megy bele, addig még csak hagyján, ruhából nagyjából kijön, a gyerek-körömlakk meg egy napnál tovább nem tart ki hálistennek, remélem tesztelték, hogy nincs benne túl sok allergén anyag. De kérdem én, minek, azon túl, hogy nem a mi drága kencéinket mázolja? (volt ugye a történet a mosogatógépről, amikor a drága kicsi lélek valahogy mégis nagy unalmában ráfanyalodott az én rúzsaimra sorban).
Szóval, az arcfestés után (az már teljesen bevett, hogy Pókembernek, Hellokittynek, pillangónak kenve jönnek haza minden nagyobb rendezvény után) most már itt a sminkszerű smink is. Remélem a tetkó még nem jön, bár a lemosható verzió is terjed az oviban mint a ragály. Néhány színpadi fellépésnél egyenesen elvárás hogy fessük őket – tanúja is voltam, amikor a lelkes anya felnőtthöz hasonló maszkot készített a hétéves lányának táncelőadás ürügyén, iszonyú bömbölés lett a vége, mert a csillogó izét persze két perc alatt kente a gyerek a szemébe. A miniatűr felnőttes ruhák mellett még ez is – én nem vagyok híve a régi édibédi szalagos-masnis, bugyivillantós, térdnacis-harisnyás, buggyos fenekű stílusnak, de ez meg a paci másik oldala.
Tudom, a középkorban még nem volt olyan, hogy gyerekruha, a gyerekeket sokáig öltöztették kis felnőttnek, a hercegecskéknek-császárpalántáknak volt parókája és turnűrös ruhája. Gondolom irigyelhették is a parasztkölyköket, akik egy szál ingben rohangálhattak a patakparton.
Szóval a ruha meg a többi mindig is a szerepek begyakorlására szolgált, nem véletlen, hogy sok gyerek imádja a felnőttes jelmezeket, a szerepre egyértelműen utaló ruhadarabokat próbálgatni (orvosi köpeny, munkáskabát, tűzoltó-felszerelés, megvan? ), de valahogy nekem mégsem jön be a rúzsos szájú, lakkos körmű ötéves, ha ebben a szerkóban teszi ki a lábát otthonról. Elvégre Pókembernek vagy Hello Kittynek sem öltöztetjük farsangon és a gyerekszobán kívül.
Pedig látjátok feleym szümtükkel, én is megadom magam néha, de hála a magasságosnak, már kopik az az átkozott lila körömlakk. Remélem iskolában is tilos lesz.
