Az egész úgy kezdődött, ahogy minden nővel történik. Készülődés, várakozás, örömkönnyek. Igaz, májusban szerettem volna szülni, de jó lesz augusztus elején is. Vizsgálatok, megérzések, a tapasztalat és a modern technika összeér, újra fiú. És ezzel az első aggodalom-foszlány be is mászott az agyamba. De még csak halványan. Józanabb pillanataimban ekképpen korholtam magam: egy hülye paramami, az vagy. Azért mert az első fiús terhesség enyhén szólva eseménydúsra sikerült (ellenben a második, lányos, majdnem tökéletessel... igaz, az is csak 37. hétig tartott), még nem jelenti azt, hogy a fiúkkal mindig bajok vannak. De azért amikor kiderült a cukor, akkor kicsit megindult a fantáziám. Jé, pont négy évvel ezelőtt volt, akkor is augusztus elejére voltam kiírva. Végül július eleje lett belőle. És egy gyönyörű, okos, egészséges kis két és fél kilós fiúcska, a 34. héten. Nem, akkor sem, most nem így lesz. A cukor az elég, ezzel a lelkemben lakó idegbeteg szörny (úgysem lesz rendben minden, bibibi) jól is lakott, innentől Hawaii, dizsi, napfény.
Az orvosom szerint át kell vegye a terhességemet a városban lévő veszélyeztetett terhességi központban valaki. Nem vagyok boldog, főleg hogy a hideg kiráz már magától a helyszíntől is, ugyanis ott van a kórházon kívül a szülészeti sürgősségi rendelés, és igen, anno négy éve minden kórházi látogatásom, és később a koraszülésem is onnan indult. Élénken emlékszem a nővérekre, akik szó szerint lecsesztek azért, mert nem éreztem az összehúzódásokat. Nem baj, azóta nyilván javult a színvonal, ha egyszer ők lettek a központ. Időpontot kérek. Két hét múlva lesz. De nekem diabéteszem van, addig ráér? Hát persze. Húsz perc múlva telefon, hát persze hogy nem ér rá, még ma menjek el diabetológushoz, hogy csináljon nekem diétás tervet, és béreljek vagy vegyek cukormérőt. Napi hét mérés. Rendben, elnyomom a magamban kezdődő hisztériát, hogy megint magába szippant az egészségügy szélmalma, engem, a szegény kis Don Quijote-t. Este hétre kezemben a diétám, nem tudom sírjak-e vagy nevessek. Na jó, a baba minden előtt, legyen. Telnek a napok, végre eljutok az új orvosomhoz. Nem szimpi. Végighallgatja az első terhességemet, megnézi a leleteket. Megvizsgál. Közben megkérdezi, akkor császárral szültem? Mi van? Előtte öt perccel mondtam el, hogy nem. És előtte két perccel látta a sima, szépen kerekedő hasamat, műtéti heg nélkül. Na jó, biztos csak fáradt. Cukorprofil, két hét múlva UH. Jó.
Nem jó. Egyre idegesebb leszek. A lelkem mélyén a szörny egyre hangosabban vigyorog, a megérzéseim ijesztően gyorsan válnak valósággá. A férjem hallgat, ő már ismer, mindenki más gyanakodva méreget, hogy most mégis mi a fenének idegesítem magam, minden rendben lesz. A cukor viszont csak nem akar rendeződni, pedig én éhezem. Gyorsan fogytam is a felszedett négy kilóból kettőt. Az orvosom szerint ez nem fontos, én aggódok a gyerek miatt, és magamon is érzem, hogy nem lesz ez így jó. Van, aki szerint bízzak az orvosban, van, aki szerint hagyjam már abba az aggódást, a gyerek elveszi, ami neki kell. Hát persze, tőlem. Végül is... azon elméletemet már nem tárom a tágas nagyközönség elé, hogy én nem egy formatervezett hordozórakéta vagyok, talán nekem is kéne valamiből élnem és energiát gyűjtenem. De nem baj, jót vigyorgok, mikor megtudom, hogy királyabb vagyok a főceleb gizdájánál is, mert én csak 2 kilóval vagyok több, mint a terhesség előtt. Elélek én a levegőből is ugyebár. Így is egyre szarabbak az értékek. A doki végre valamit jól csinál, mielőtt komolyan rám hozza a frászt az inzulinnal, elküld laborba, hogy vegyék le ott is a vért, és vegyem le én is a saját mérőmmel. A különbség több mint 20 egység, már vittem is vissza a bérelt cuccot. Szó nélkül kicserélik. Kedvesek. Megnyugszom, na most ezzel megvolt az izgalom, innentől minden király lesz. Igyekszem kiverni a fejemből a gondolatot, hogy én vonzottam magamhoz a bajokat. Hogy mi van, ha az egész arról szól, hogy egy kis plusz figyelemre vágytam. Néha egészen erősen érzem, hogy van ebben valami. Néha úgy érzem, ez baromság, ugyanis több figyelmet nem nagyon kaptam, viszont pattanásig feszülnek az idegeim, és ez ugye ki a francnak jó? Senkinek. Megígérem magamnak, hogyha mégis erről van szó, vigyázni fogok, mostantól én leszek a hurrá optimizmus szobra. Igyekszem nagyon, ennek ellenére mintha jobban fáradnék, mint kéne. Mintha már a hétvége utáni második napon alig bírnék kimászni az ágyból. Na de kérem, hát nincs ezzel minden terhes nő így, aki közben dolgozik és otthon várja egy négy éves és egy két és fél éves? Dehogynem, paramami kussolj...
Újabb UH, a baba kifejezetten kicsi, hátradőlünk. Paramami nem, mert neki ugye mindig aggódni kell valamin. Pedig már rohadtul unom magamat, mégsem bírom abbahagyni. Nem, nem vagyok mentálisan kóros eset, ezt tisztán érzem, mert nem betegítem le magam az aggódással, és nem is rágódok ezen napi 24 órában. De határozottan nem vagyok elégedett, nem tudok hátradőlni. Nem írom le az egész első terhességemet, de a lényeg, hogy valami valószínűleg ott ment tönkre végleg a fejemben. Amikor egymás után négyszer küldtek be a kórházba, mire elhitték az orvosok, hogy valami nem oké. És amikor a 34. hét elején úgy küldtek haza, hogy most már minden rendben lesz, és négy nappal később megszültem. Valami ott és akkor elmúlt. A bizalom? Az épeszűségem? A reális gondolkodás? Nem tudom, de paramamit továbbra is baromira zavarja, hogy a dokija kb. semmire nem emlékszik az előzményekből, és látszik rajta, nem is igen érti, mit keresek én a betegei között, amikor csak a cukrommal van baj. Jó, volt itt egy koraszülés, meg egy majdnem koraszülés, de hát most minden oké. El is megy gyorsan egy hónapra, addig csak csináltassak egy újabb ultrahangot, de úgyis minden rendben lesz. Aztán majd meglátjuk az inzulint, mert mintha ez a cukor továbbra sem akarna jó lenni. Oké. Ultrahang újra rendben, bar kissé fogcsikorgatva jövök ki, hála a technikusnak, aki először megnyugtat, hogy már nem kicsi a baba, utána meg leizzaszt, amikor közli, hogy ja, de cukros vagyok, akkor mégsem jó, hogy hirtelen 400 grammot hízott a kisokos. Anyád, ha van kalap, az a baj, ha nincs kalap, az a baj? Érzem, hogy gyűlnek az agyamban a sűrű, fekete fellegek, ezzel együtt a depresszió és az idegbaj. Hogy miért nem bírok én normálisan kihordani egy gyereket sem? Na jó, a lányommal nem volt semmi izgalom, ha csak nem számítjuk, hogy majdnem megindították a szülést a 35. héten, mert szinte teljesen megállt a magzat a növekedésben, korai placenta-elégtelenség miatt. De aztán ezen kívül semmi nem volt, szinte mar tökéletesnek értékelem utólag AZT a terhességet. Ezt a mostanit egyre kevésbé látom annak...
Vasárnap reggel, munkanap. Fáradt vagyok, nem érzem jól magam, mintha a gyomrommal lenne valami. Munka. Délben érzem, ez így nem lesz jó, inkább hazamegyek. Mégiscsak a 29. héten vagyok, ha ennyire fáradt vagyok, talán annyi jár nekem, hogy hazamenjek aludni egy kicsit. Délután menni kell a gyerekekért, férjem valami nagy projekten dolgozik éppen, anyósomék csak egy hét múlva jönnek haza. Rápihenek az estére. Mi lehet ez, gyomorrontás? De mitől faj a derekam? Alszom. Ébredek. Valami nem oké. Basszus, nekem keményedik a hasam. Egy liter víz be, alszom. Aludnék. Ez így nem lesz jó, csak keményedik ez a has. Telefon a férjemnek. Nem akarok pánikot (közben a szörny dalra fakad, nem értem mit énekel, de valami olyasmit, hogy ő megmondta), de mintha valami lenne. Este fél hétkor jön a városba a régi, első számú orvosom, nála kezdek, onnan be CTG-re. Várok, mert éppen nincs bent nővér. Mondom nekik, ez nem lesz jó, nekem kb. 5 perces összehúzódásaim vannak. Anyuka, tessék inni egy kis vizet, mindjárt jön az orvos. Oké, de nekem monitor kell. Azt majd ő jobban tudja. Tudja a fenét, érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa, mire én elmondom az előzményeket, és hisz nekem, mar meg is szülök. Beesik a nővérke, CTG. Tíz perc után néz rám, jaj, elnézést, rosszul rakta fel a gépet, még öt perc, jó? Mondom neki, nem, legyen inkább meg tíz perc, mert nekem 3-4 percenként vannak összehúzódásaim. Tényleg? Aaaaa, mit gondolsz mi a francért vagyok itt este fél nyolckor? Csak mert minden rendben van? Eltelik tíz perc, visszajön, de hát neked összehúzódásaid vannak! Vissza a múltba, ezt pontosan ebben a szobában, pontosan ezzel a géppel, szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt mar eljátszottuk... az orvos humorkodni próbál, miközben írja a beutalót a kórházba, gratulál mert ő a 29. héten még nem látott ilyen szép, szabályos 3 perces összehúzódásokat, és nyitva is vagyok, szóval sok sikert... a beutalóra azonnali tüdőérlelő szteroid adását írja fel. Átvezetek a kórházba, fel a szülőszobába... megint deja vu, mit keresek én itt, iszonyat idétlen érzés ennyire kicsi hassal bekopogni.
Elmondom, mi van, papagáj effektus, kérem, nézzék az előzményeket is. Érzem, hogy rutinból nyomják, felvillan a kommunikációs tréning anyaga: amikor annyira biztosak vagyunk benne, hogy csak nekünk van igazunk, csak a mi mondanivalónk a fontos, akkor fizikailag nem megy be az információ arról, amit a másik mond. Nem szabad dühösnek lenni, automata funkció. Jó, akkor nem leszek dühös. Szomorú azért lehetek? Ijedt? Kiszolgáltatott? CTG, infúzió. Várok. Közben befut a férjem is, kiért hozzánk a babysitter. Jó hogy ott van, mert én kezdek komolyan megijedni, most mar fáj is, és semmit nem adnak, csak infúziót. Mikor szóvá tesszük, hogy hol a szteroid, mikor jön orvos, akkor az igen empatikus nővérke közli, hogy itt a kritikus eseteket veszik előre, akik szülnek. Én ugyebár nem kiabálok, nem sírok, nem is szülök per pillanat, várjak. A férjem felemeli a hangját, ugyan ne álljunk már le vitatkozni azon, hogy ki a kritikusabb, a 40. héten szülni készülő, makkegészséges nő, vagy én. Ja, de igaz, ő sikítozik a szomszédban, akkor nyilván neki a szarabb. Színésznőnek kellett volna tanulnom, ha én is tudnék sírni és hisztizni, akkor könnyebb lenne. De nem megy, én fájok, nagyon meg vagyok rémülve, csendben hagyom, hogy a férjem hisztizzen helyettem. Aztán mintha javulna a helyzet. További tágulás nincs, az összehúzódások elnyúlnak 15-20 percesekre, és az erejük is csökken. Hajnali fel háromkor mehetek haza.
Ugrás az időben. Új orvos, ezúttal egy veszélyeztetett terhességi szakértő. Mázlim van, az első vizitet fizeti a biztosítom, utána meg indokoltnak találja a felvételemet a saját betegei köze, és innentől hivatalosan is ő a kezelőorvosom. Befektet pár napra, beallítjuk a cukrot (ez is megér egy hosszabb, kandalló előtt sztorizgatós estét, majd ha nyugdíjas leszek...), kapok rá gyógyszert. Kiírnak, vége a munkának, minden terhelés tilos. Közben anyósomék hazaérnek Budapestről, van, aki besegít a gyerekekkel. Én pihenek, diétázok, számolgatom az összehúzódásokat, amik nem múlnak el, hiába írták rá a zárójelentésre, hogy nincsenek. Nyilván analfabéta összehúzódásaim vannak. Nem baj, a heti UH mutatja, hogy nem szülünk. Egyik hétről a másikra nem szülünk. Baba növöget, paramami erősen figyeli saját magát, hogy mikor válik kórossá a viselkedése, mert továbbra sem hiszi el, hogy bajok letudva, innentől már csak egy jó nagy köpés a terminus. Jól elszórakoztatja magát olyan dolgokon, hogy miért nem nagyobb a gyerek. Vagy hogy miért nem csinálnak flowmetriát, mikor hetek óta II. fokozatban érett a placenta. Vagy hogy miért nem kell heti UH, amikor egyik hétről a másikra eltűnik jó 10 cm magzatvíz. De az orvosom maga a megtestesült nyugalom, már a 34. hetet is betöltöttem, innentől az ő - fenyegető koraszüléses - munkája kb. véget ért, két hét múlva találkozunk, és aztán utána vagy még egyszer két hét, vagy sem, onnantól már nem számít.
Becsülettel kihúzom otthon, összeszorított lábakkal, és csak kétszer kapok - gondosan eltitkolt - sírógörcsöt. A tétlenségtől, a bezártságtól, a csalódástól, hogy a barátok száma (azon barátoké, akik felismerik, hogy a vészhelyzetben felajánlott, amúgy nagyon fontos és értékes segítség nem elég, ennek a sztorinak lelki vonulatai is vannak) konvergál a nullához. A bűntudathoz, hogy miért nem voltam erőszakosabb, mikor éreztem, hogy nincs minden rendben. A bűntudattól, hogy magamhoz húztam a bajt. A félelemtől, hogy egyik pillanatban - lehetőleg abban, amikor magam is elkezdem hinni, hogy minden rendben lesz - meghallom azt a bizonyos halk kis pukkanást. Nem, a megzuhanások nem állandósulnak, ebben segít a két gyerek, nincs időm belefulladni a saját agyszüleményeimbe. De mégis, a fizikai aktivitást vissza tudom venni, egyik napról a másikra. De az agyi aktivitást nem. Leghülyébb pillanataimban visszasírom a négy evvel ezelőtti köröket, amikor élesebb volt a szitu, és a kórházban olyan izomlazító, fájásgyengítő gyógyszereket kaptam, amitől kb. az egész napot átaludtam. Kint kánikula, bent agyhalál. Jó kis csapda.
Várok. Peregnek az órák, a napok. Elértük és elhagytuk az első és a második "csak még ezt várjuk meg együtt" napot. Akar boldog is lehetnék, mégsem vagyok az. Rohadtul nem így terveztem, túl sok időm van gondolkozni, és túl kevés időm ténylegesen meg is tenni. Édessé varázsolni az utolsó hármasban töltött napokat a gyerekekkel, pedig micsoda terveim voltak. Belemerülni a hónapokig tervezgetett vásárolgatásokba, a város teljesen különböző pontjain. Elégedetten bejelenteni a munkahelyemen, hogy a 36. héten befejezem a munkát, mert pár hét rákészülés az jól fog jönni, készülődni kell, a gyerekekkel lenni. Elmenni a férjemmel a tengerhez, még egy utolsó romantikus napot eltölteni valahol. A kétnapos babymoon utazás képe akkor tűnik el végleg, amikor kiderül, hogy Streptococcus B pozitív is vagyok, ezért jó lenne legalább négy órával a szülés előtt beérni a kórházba, antibiotikumos kezelés miatt. Igen, megint pesszimista vagyok, a fiamnál a magzatvíz-elfolyástól számított ötödik órában már túl voltam az egészen. Ja, hogy most nem így lesz. Hát persze, hiszen miért is kéne így lennie.
Most valami frappáns befejezés kéne, de szerintem happy endnek bőven elég az, hogy holnap indul a 35.hét, és még együtt vagyunk. Pénteken megünnepeljük a fiam születésnapját, és még aznap a férjem túl lesz egy újabb vizsgáján. Nekem ez a minimum célkitűzés, a férjem még két hetet kért. Meglátjuk. Igyekszem elűzni a fejemből a gondolatot, amit majdnem minden kismama érez, amikor a terhesség már valóban terhesség lesz: csak legyünk már túl rajta. Nem, ne legyünk, kell még az a pár hét. Lássunk reálisan, terminus itt nem lesz, ahhoz túl sűrűn gyakorol a méhem, túl sűrűn készül leszakadni a derekam. És a fejemben lakó szörny sem hagyja majd. Mert ha megtörténne, hogy nem lesz igaza, és szépen lassan elsétálnánk az augusztus elejéig, akkor megszégyenülten kulloghatna hátra az agyam legutolsó sarkába. Nem, elhagyni akkor sem hagyna el, hiszen a távol(abb)i jövőben tervezünk még további gyereket. És ha addig el is múlik a hisztéria, ha addigra sikerülne is helyre rángatni az önbizalmamat (nem is beszélve az orvosokkal szembeni bizalomról), akkor is kap majd egy újabb lehetőséget a fellépésre. Mert a körülmények miatt és/vagy az önmagunk által kreált szörnyek soha nem tűnnek el. Vagy igen? Van még esély rá, hogy a paramami egy varázslatos reggelen zenmamiként ébred?
Meni
