Mindig elmosolyodom a „Bezzeg az én időmben” típusú mondatokon, aztán amikor visszatekintek a saját kamaszkoromra, már látom, hogy néhány év múlva én is előszeretettel fogom így kezdeni a mondanivalóm a lányaimnak. Mert bezzeg az én időmben nem volt mobiltelefon, internet, sms, mail, mégis megoldottuk az ismerkedést. Jobb volt vagy rosszabb?
Szórakozás
Minden korszaknak megvannak a maga jó dolgai – anyám idejében például a bálok jelentették a legnagyobb közösségi szórakozást. Volt keringőzés, rock and roll, twist, kézfogás meg hazakísérés. Egy generációval később bálok helyett rockkoncerteken csápoltunk, vörösboros kólát vedeltünk, nyilvánosan csókolóztunk, és este 10 helyett éjfélre értünk haza. (Vagy a hajnali első busszal.)
Levél
Az én időmben tizenévesen hosszú, akár tíz-tizenöt oldalas leveleket írtunk egymásnak kaposvári barátommal. Azt az érzést semmi nem helyettesítheti, amikor suliból hazafelé menet már a buszról leszállva remegő gyomorral szaladtam hazáig és kettesével szedtem a lépcsőket a levelesládáig, majd a táskámat a szobaajtómba levágva hasaltam el az ágyon és olvastam a hófehér lapra írt fiúbetűket. Minden gondolatomat és a velem történt eseményeket papírra vetettem, hogy aztán a postán feladjam a levelet és várjam a választ napokig.
Személyes kommunikáció
Az én időmben rá voltunk kényszerítve a személyes kommunikációra, gimiben például muszáj volt odaállnom a negyedikes Metallicás srác elé az utolsó tanítási napon és kinyilvánítani, hogy tetszik, ha nem akartam, hogy örökre eltűnjön. Bár soha nem keresett utána sem, és én fél nyáron lelki beteg voltam miatta, de legalább volt bátorságom megtenni az első lépést.
Telefon
Az én időmben ismerkedéskor jobb esetben egy elérhetőséget lehetett megadni: az otthoni telefonszámot. Sosem felejtem el anyám arcát, amikor bejött a szobába és szemöldökfelhúzva közölte, hogy valami rosszhangú László keres telefonon, én pedig mind a 17 évemmel fülig vörösödve beszéltem meg találkozót a szüleim fülei hallatára. Mobil nélkül nem tudtam szólni, ha lekéstem az utolsó buszt egy koncert után, és keresgélni kellett a nyilvános fülkét akkor is, amikor este 10-kor könyörögnöm kellett, hogy hadd maradjak még egy kicsit egy buliban.
Internet
Az én időmben nem volt lehetőség arra, hogy közösségi oldalakon utána nézzek, hogy kiszemeltem szabad préda-e, hogy mi a kedvenc zenéje, hova jár szórakozni és nem heverésztem vasárnap délutánonként az ágyon a srác fotónyomtatón frissen kinyomtatott fotóját nézegetve. A chat is csak később vált divattá: az én koromban még az IRC volt a menő, ahol különböző csatornákon kialakult társaságok kommunikáltak egymással és szövődtek akár házasságig fajuló szerelmek.
Az én időmben viszont nem örökítette meg mobiltelefonján az a néhány józan osztálytárs a negyedikes osztálykiránduláson az osztály kilencven százalékát, amint pocsolyarészegen fetrengtek, énekeltek, viháncoltak és hánytak egy erdélyi szálloda kertjében. Talán csak Anti kazettás videója vett fel pár kockát az eseményekből, amit a buszon hazafelé töröltünk is, nehogy a szüleink kezébe kerüljön a felvétel. Akkoriban nem kellett attól rettegni, hogy felkerülnek az internetre a titkolni való dolgaink.
Joggal félhettünk ellenben attól, hogy a kézzel írt naplóinkat anyáink megtalálják az ágy alatt – ahová mosás előtt néztek be elkóborolt zoknigalacsinok után kutatva –, és onnan értesülnek olyan dolgokról, amelyeket nem akartunk velük megosztani. Az internetes naplóknál nagyobb a mozgásterünk – ha akarjuk, az egész világ olvashatja (kamasz)életünk szaftos részleteit, ha viszont tényleg csak magunknak írunk naplót, egy gombnyomással elérhetetlenné tehetjük a külvilág számára.
Vajon milyen tinikoruk lesz a mai gyerekeknek az internet, mobiltelefon és egyéb új kommunikációs formák és szokások gyűrűjében?
