Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Itt ásít egy üres nap, mit csináljak vele?
Ez még egy tavalyi történet, másfélgyerekes korszakomból, ajánlom szeretettel mostani félgyerekeseknek vagy másfélgyerekeseknek vagy akárhány gyerekeseknek. Szóval tavaly nyáron egyszer csak akadt egy üres napom.
A nagyot elvitte a nagyanyja gyerekkorom nyarainak színhelyére egy hétre, ahol most a húgánál lehetett ugyanúgy kergetni a csirkéket, mint valaha, mikor még én kergettem őket. Apjuk dolgozott, mint általában hétvégéken. A Kicsi pár centisen még nem szólt bele a dolgaimba, tekintve hogy még ki se nőtt a szája. Szóval itt ásít egy üres nap, mit csináljak vele?
1. Racionális megoldás, behozni a lemaradásokat. De hát folyton ezt csinálom, és valahogy nem látszik meg nagyon semmin. Akkor pont egy ilyen napsugaras augusztusi napon próbálkozzam vele már megint?
2. Elheverni a kertben, nézni, hogy nő a fű. Nem rossz, nem rossz, tekintve hogy erre összefüggő félóránál több máskor ritkán adódik. De akkor óhatatlanul elkezdek felpattogni, mert ez sincs megcsinálva meg az sem, szóval első pont, azt meg már kilőttem.
3. Akkor elmenni valahová, vízre. Nem az emberekkel töltött pesti medencére gondolok, hanem valahová, ahol nem vágnak percenként kupán egy gumidelfinnel, nem lépnek rám lángossal a kézben, és nem ütközöm valami falba, mikor belejönnék az úszásba. Na, ez lesz a jó.
Kisgyerekkel strandra menni ugyanis ha nem is extrémsport, de nem is lazaság. Naptej, uzsonna, kockázott gyümölcs, úszógumi, váltás fürdőruha, mesekönyv, hogy néha árnyékban maradjon, kártya, labda, kalap, mifene. És eltelik egy pár év, amíg úgy jutsz egy nyugodt úszáshoz, hogy a család legifjabb tagja nem tombol a parton, mert anya nélküle ment a nagy víííííízbe, ahelyett hogy együtt etetnék a hattyúkat. És különben is, hol az a fagyi? És ígértél vízibiciklit is, gyere homokvárat építeni.
Mielőtt egy csecsemővel tölteném a következő nyaramat, nosza neki, usgyé, vágom be a fürdőruhát-gyékényt a kocsiba, minden cuccom elfér egy kis hátizsákban, nohát (egy lázadó hétvégét kivéve gyerekkel sosem mertem így elindulni). Tiszta marhaság oda menni, ahová mindenki más, tűnődöm, mire végiggondolom, félig-meddig már végig is gurultam az M7-esen.
Ha szingli maradtam volna, ezt most nyilván büntetésnek érezném, hogy pont én vagyok egyedül az almádi strandon. Míg a szomszédban a csaj a pacákja hátát kenegeti, a másik oldalon meg a nő szimultán etet két öt éven alulit, én mélázok az alkoholmentes sörrel a kezemben Sánta Ferenc novelláskötete felett. Viszont mivel lövésem sincs, mikor voltam utoljára (voltam-e valaha?) egyedül az almádi strandon, ezért kifejezetten élvezem a helyzetet. Azért pofátlanul lefotózom a vitorlást a rezgő zöld-ezüst víztükrön, hogy elküldjem a másik felemnek MMS-ben, no comment, nem írom a „tárgy” rovatba, hogy beeee, mert postafordultával jönne vissza, hogy majd akkor írjad hogy beee, amikor visszafele araszolsz az M7-esen a Pest fele tartó dugóban este, gyök kettővel.
Lebegek a vízben, már rég magam mögött hagytam a víz szélén az iszapban pacsálók tömegét, itt már nem labdáznak, nincs gumimatrac, se hínár, se semmi, néhány kóbor szörfös és néhány távoli vízibicikli, ha ennél is beljebb mennék, nyilván leborotválná a fejemet a háromszáz fős kirándulóhajó. Közben memorizálom, melyik strandra kell visszaúsznom majd, húsz éve egyszer beúsztam Fenyvesen, és kiúsztam Alsóbélatelepen, mert ott is pont ugyanúgy nézett ki a távolból a csúszda meg a büfés bódéja.
Jövőre talán a Nagy már megtanul úszni, tűnődöm, bár ide továbbra se merném behozni, hány év is még? A Kicsi meg....lehet addigra már én sem merek majd így beúszni? Milyen lesz az életünk majd két gyerekkel? Mikor merem elvinni őket a Balatonra? Idén együtt még nem is voltunk - akkor még nem tudom, hogy azon a nyáron nem is leszünk, egyetlen napot sem.
Lebegek a vízben, ahogy a Kicsi lebeg odabent a maga vizében, igyekszem körülbelül annyira pörgetni a gondolataimat, mint ő odabent. Bámulom az eget, nyilván azért ilyen észvesztően zseniális a pillanat, mert olyan ritka, megtanulom becsülni. De néha muszáj, ugye hogyan értékelhetné Anglia szépségeit az, aki csak Angliát ismeri, írta valaha Libby Purves. Mivel folyamatos nyüzsgést szerveztem az életembe, most fokozottan élvezem a csöndet.
Aztán persze eljön a feketeleves is este, araszolok hazafelé az M7-esen, gyök kettővel, ahogy kell. Hálát adok az égnek, hogy egyetlen gyerek sem nyafog a kocsiban, nem kér inni, nem kell pisilni, jobb híján csereberélem a CD-ket a lejátszóban, mielőtt visszatérnék a saját életembe, amit általában öröm élnem, és mégis milyen jó néha megszökni belőle.
