Megéri érte ujjat húzni a mamival, és titokban vissza-vissza térni, pakolászni a földet, megkóstolni, szétkenni a padlón.
Karácsony környékén Palkó mászni kezdett. A hír kábé eddig tartana, ha ezt a naplót Lackóról vagy Miciről írtam volna annak idején. Hiszen az első két gyereknél nem volt ebben semmi különös, Lackó az autói után mászkált, Mici meg nagyon rövid ideig mászott, hamar felállt, és leginkább a babakocsiját tologatta. De Palkó más.
Nála ez a hír csak félig szól a mozgásfejlődésről. Ő a rettenetes fajtából származik, és hát miért is ne, két, a mászós korszakát viszonylag könnyedén előadó gyerek után szinte már jár a problémás. Ezt nevezik a brit tudósok “statistics”-nek.
A külső szemlélődő helyzetéből fakadó könnyedséggel analizálja: “ugyan már, hiszen csak kíváncsi”. Hát persze. Én is az voltam, mikor először indultam nagyobb kirándulásra a járókán kívül. És mégis, képes voltam – legalábbis anyám szerint – áldott jó gyerekként viselkedni. Még a homokozóba sem másztam bele, nehogy piszkos legyek, és négykézlábasan is inkább csak szlalomoztam a virágcserepek közt, minthogy kipakoljam őket. Szóval, ha anyám élne, ő most megértene engem.
Öcsém ezzel szemben tudni akarta, mit dughattak az ősök olyan gondosan a cserepekbe, pláne a virágok alá, milyen ízű lehet a szobába rejtélyes módon bekeveredett hőscincér, és máig igen előkelő helyet foglal el családi anekdota-tárunkban a fejezet, amely azt taglalja, részletesen, hogy mit is művelt a fiatalember a kerti járókájába potyogott két szem lilára érett cseresznyével.
Nemhiába jutott öcsémnek Palkó, mint keresztgyerek. Vagy Palkónak az öcsém, mint keresztapa. Lesz közös témájuk bőven. Sőt, miről is beszélek, hiszen már van. Itt van például ez a virágföld-dolog. Ez biztos valami rendkívül érdekes játék, amit én egyszerűen képtelen vagyok befogadni a csökevényes agyammal. Mert hiába, nem értem, mi ezen olyan izgi, hogy megéri érte ujjat húzni a mamival, és titokban vissza-vissza térni, pakolászni a földet, megkóstolni, szétkenni a padlón. Nem értem, hogy mikor mindezen tevékenységeknek a hiábavaló szövegeléstől berekedt, elcsigázott anya határozottan véget vet, miért kell orbitális hisztit rendezni.
Vagy, hogy miért kell naponta átrendezni a konyhaszekrény alsó polcát. Akár többször is. Miért kell mindig visszaélni a legkisebb testvérség kicsi puha babaságával, és belerondítani a nagyobbak játékába, amit azok csak – főleg a Lackó – tehetetlen, fortyogó dühvel figyelhetnek, ugyanis Palkóra nem lehet ráordítani, Palkót nem lehet fenyegetni, mert sajnos mindenek felett álló szülői védelmet élvez? És legfőképpen: miért bírnak olyan rendkívüli vonzóerővel a zsinórok, dugaszok, konnektorok?
Pedig milyen mókásan indult ez az egész, milyen elnézően mosolyogtunk, mikor Palkó összeszorított térdekkel megtette az első, suta, húszcentis távot. És mennyivel egyszerűbb volt pár hete, mikor még csak megfogtuk az imbolygó gyereket, és három méterrel odébb raktuk a konnektortól, virágcseréptől, gondosan felépített favonat-hálózattól, tudva, hogy neki ez a három méter legalább egy órányi megfeszített izommunka, nekünk pedig hasznos haladék a következő akcióig. A kulcsszó a volt. Vége a nyugalomnak.
Panzej
