"Mami sokszor megállapította magában, hogy nem könnyű két kisgyerekkel közlekedni. Később belátta, hogy hárommal még nehezebb..." - csaptam össze a könyvet valamelyik este háromfős hallgatóságom előtt, majd egy kis nyűglődés után besöpörtem a két nagyobbat az ágyába, Palkót pedig kiraktam nyálat csorgatni a járókába (az utóbbi időben gyakran csak este hat után kel és kilenc-tíz körül fekszik, micsodagyerekazilyen), aztán leültem örülni annak, hogy talán mégsem én vagyok a világ legbénább anyukája. Hiszen, lám, még Bartos Erika sem tudja kreatív egyszerűséggel megoldani a háromgyerekes helyváltoztatás problémáját.
És lehet, hogy nincs meg nekünk az összes Annapeti, de tényleg, még nem találkoztam azzal a mesével, ami arról szól, hogy Annapetigergő a Mamival rózsaszín ködben fellibbennek a buszra/villamosra, hogy három megálló után a vezető bácsi dicsérete és a segítőkész utazóközönség mosolyától övezve szépen leszálljanak, ésatöbbi.
Szóval ezek után talán nem meglepő, hogy ez a mutatvány nekünk sem sikerült. Vagy legalábbis csak részben. Mert ugyan lassan, és nehézkesen, de gyalog elég jól elboldogulok a három gyerekkel. A békávét viszont már hónapokkal ezelőtt kizártam a lehetőségek közül. Mivel a környékünkön nagyon jó az infrastruktúra, és minden gyalogtávolságra van, ez nem is volt olyan nehéz. Az egyetlen kivétel az óvoda. Igaz, hogy ez sincsen a világ végén, mindössze két villamosmegállónyira, de már beletörődtem, hogy ezért nekem nap mint nap kocsiba kell ülnöm. És ettől nem vagyok valami boldog.
Mikor Palkó született, még másfél hónapunk volt az óvodából, de akkor valahogy megoldottuk, hogy ne nekem kelljen kisbabástul hurcolkodni oda-vissza nap mint nap. Szeptembertől viszont kőkemény valósággá vált, hogy Palkóval kettesben nekem kell mennem az ovisokért. Először babakocsival próbálkoztam. Mivel nálunk csak régi típusú villamos közlekedik, kértem egy kis segítséget, felszálltam, leszálltam, oviba be, aztán gyalog haza. A távolság nem vészes, a kölkök simán lefutják, a bajom csak az volt, hogy nem éppen hegyi levegőben. Mondhatnám azt is, hogy fuldokoltunk a kipufogófüstben, ezért egy hét próbálkozás után lecseréltük a forgalmas utat kis mellékutcákra. Ez sem igazán vált be, órákig tartott, Mici vonszolta magát, hisztizett, Lackó elszaladgált. Azért ezt is párszor ellőttük, majd újra taktikát váltottam. Elővettem a kengurut, és magamra kötöttem Palkót. Ez nagyon jó ötletnek tűnt, bár a kengurutól hamar megfájdul a hátam, a két kezem szabad, segítség sem kell a villamosra szálláshoz, kapaszkodni is tudok, király.
Oviba menet király is volt. Palkó nézelődött, alig tettem a lábam a villamos lépcsőjére, már állt is fel valaki, aztán az óvodában egy kicsit nehézkesebb volt így öltöztetni a kölköket, de sebaj. Vonultunk kifelé, egyik kezemben Mici, másik kezemben Lackó, hasamon Palkó. Kicsit mulatságosan éreztem így magam, de a cél szentesíti az eszközt. Aztán jött a villamos, felszálltunk, és kitört a pánik. Erről a nőről minden oldalról gyerek csüng, hogy ne vegyem észre? Tétován nézegetett egymásra az utazóközönség, mindenki a másiktól várta, hogy majd segít a szerencsétlen anyukának, én pedig igyekeztem természetesen viselkedni és nem alkalmatlankodni. Megkértem Lackót, hogy erősen kapaszkodjon, legyen nagyfiú, és elengedtem a kezét, hogy én is megkapaszkodjam. (Muszáj ugye, ha nem akarok hasra- illetve Palkóra esni.) Ám mielőtt Lackó elkapta volna a kapaszkodót, a villamos meglódult, Lackó pedig hátraesett a tapintatosan félrehúzódott tömeg lábaihoz, és bömbölni kezdett. Továbbra is magabiztos fejjel, de magamban sikoltozva próbáltam valahogy fél kézzel összekaparni a földről, miközben szélsebesen ürült két hely.
Micit lecsaptam az egyikre, Lackót egy jóérzésű fickó segítségével a másikra, aztán a továbbiakban a következő dolgokkal foglalkoztam dióhéjban, miközben a villamos csengetésétől bömbölő Palkót próbáltam megnyugtatóan hintáztatni magamon: – Lackó, ne rugdosd a Micit. Mici, kapaszkodj. Mici, ne nyalogasd az ablakpárkányt. Lackó ülj rendesen. Nem kell kiabálni. Mici, nem mondjuk azt a villamoson, hogy kaki-pisi. Nem illik. Palkó ne sírjál, mindjárt odaérünk. Mici, vedd ki a koszos kezedet a szájadból. Gyerekek, ne veszekedjetek. Nem érdekel, ki kezdte. Lackó, ne rugdosd a Micit. Lackó ne kapirgáld a koszt az ablakról. Figyeljetek, most leszállunk! – körbe megkönnyebbült pillantások, – Lackó kapaszkodj. Mici, add a kezed, te nem szállhatsz le egyedül. – Közben Palkó folyamatosan ordít, a mellettem lévő középkorú hölgy szeméből süt a szánakozás. – Mici add már a kezed! Lackó, kapaszkodsz? Na most szépen leszállunk, szépen, ügyesen. –
Erre Lackó, aki gondolom valahogy másképpen értelmezte az “ügyes” szót, mint én, leugrik a legfelső lépcső tetejéről, kis híján elterül, Mici pedig kitépi magát, és az utolsó lépcső után a peron helyett valahogy a villamos lépcsője alá lép. Ijedten rántom fel, közben a villamos már indul. Teljesen kiborulok. Palkó meg van ijedve, Mici meg van ijedve, Lackó sziszeg, mert mégis valahogy rosszul ért földet, én pedig feladom, és nagy tisztelettel emelem meg a kalapom a szüleink előtt, akik fogalmam sincs, hogy csinálták ezt anno három gyerekkel, kocsi nélkül. És igen, most már tudom, miért nem találkoztam azóta sem a villamoson olyan kismamával, aki három, hat évnél fiatalabb gyereket terelgetett volna. De ha ti látnátok ilyet, legyetek szívesek rázzátok meg a kezét a nevemben. Mert az biztosan nem én vagyok.
Panzej
