Egy kézigránát kéne ide, minden más reménytelen. Legalábbis ez jut eszembe minden alkalommal, amikor takarítási céllal lépem át a gyerekszoba küszöbét (tovább úgyse jutok a szétdobált cuccoktól).
Akármilyen lelkiállapotban lépek be, mindig egyformán lépek ki, ha mégis rászánom magam, hogy kitakarítom. Vasorrú bába, fekete ruhába, seprűnyélen lovagolok el a banyabálba.*
Pedig olyan ártatlanul kezdődik, egy-két ezmegazzal. Egy újszülöttnek még nincs szüksége játékra, akármit mond a nagynéni, és akármekkora macit hoz az unokatesónk. Pedig hozza, legkésőbb a ded születése után két hónappal, nagyobb mint a gyerek, és csak reménykedünk, hogy rémült üvöltés helyett lebirkózza inkább. Viszont elfoglalja a kiságy felét a nyavalyás. A foglalkoztatós játszószőnyeg (forrás általában a nagyszülő, de akár mi magunk is lehetünk, ha elhisszük a reklámnak legalább a felét) viszont már az egész szoba felét foglalja el, a foglalkoztatás meg kimerül abban, hogy a baba két perc alatt a fejére rántja azt az elemet, ami a papírja szerint nem tud felborulni. Dehogynem, ők nem a te gyerekeddel tesztelték.
Aztán jönnek szép sorban a rágókák, a csörgők (meg az első falhozvágás után az érdekesen mérgező műanyag izék kifelé belőle), a plüssállatok (aki még egyet hoz, azt vele együtt vágom ki, mondta egy barátunk, amikor a lánya 2 éves lett), az építőkockák, a fürdőjátékok, a gumiállatok, a mesekönyvek és a ki tudja micsodák. Jönnek és ott is maradnak. Sokszor akkor is, ha a gyerek öt perc múlva undorral félredobja őket.
A pokol mégiscsak akkor szabadul el, amikor a gyerek egyrészt közösségbe kerül, másrészt egy boldogtalan pillanatunkban rácuppan a Minimaxra, a Cartoon Networkre vagy hasonlóra. Jön Spongyabob, a színes pónik ármádiája, a törpikék, az aprókutyák, az aktuális sorozat figurái. Én személy szerint szurokba mártogatva seprűzném ki a reklámiparból azt, aki a „gyűjtsd össze az összeset” szlogent kitalálta, így ugyanis nem egy, hanem mindjárt huszonhat felesleges kacat kerülhet a szobába, iszonyatosan sok pénzért, de hát a Ramónának is megvan az összes. És karácsonyra veszel olyan póniházat is? (Persze, majd ha piros hó esik közben). Aztán elérkezik a napja a rettegett fülfelszúrásnak vagy vérvételnek, és vagy mi, vagy a nagyi már meg is veszi azt az illatos cicát, aminek láttán az apja két napja nyilatkozott úgy, hogy ezt a vackot csak a testén át lehet bevinni a lakásba. A sarj diadalmasan hurcolja az oviba a lila plüss rémet, egy hétig ő a sztár vele, amíg a Takács Kittikének nem vesz mindjárt a keresztanyja meg a keresztapja külön-külön egyet, mi meg csendben merünk csak átkozódni, hogy a Takács Kittike felmenői miért nem lettek inkább tűzimádók vagy buddhisták, azok nem vesznek ilyen rémeket elsőáldozásra.
Elpakolni, hát azt nem. Megtelik a szekrény alja, a porszívó és persze a hócipőnk az apró Lego-darabokkal, Barbie baba lila tűsarkújával (mindig csak a felét találod meg), az ezerdarabos puzzle utolsó három darabjával, kupak nélküli filctollakkal, mindenbe beleragadó gyurmával. És amikor úgy érzed, hogy ezt már fokozni nem lehet, megjelennek a sporteszközök, maga a büszke apa hurcolja őket haza, naná, a sport egészséges. Ezért kerülgeted a szánkót júliusban, a biciklit januárban, aztán megjelenik a darts és a kosárpalánk is, labdával együtt, te meg bérletet váltasz a helyi üvegesnél, akinek közel ötven százalékkal lendíted fel az üzletmenetét.
Selejtezni szinte reménytelen. „Ezzel még jáááátszom, ezt szeretem, neeem, csak egy kicsit törött, ragaszd meg inkább jóóóó?” Ha sikerül elsütni az ovis tombolán hat használhatatlan cuccot, akkor a lelkes csemete hazahoz hat másikat, amit egy másik szülő dobott ki, különben is, az volt a bátorságpróba fődíja. És jézusom, erre a lapátra az van ráírva, hogy „Melinda” pedig a mi gyerekünket Tamásnak hívják. Tomika, azonnal adjuk vissza! Á, anya, milyen Melinda, olyat én sose láttam a játszón. Piros lapátom még úgysincs.
Innentől kezdve a modern gyerekszoba egy átlagos napon úgy néz ki, mintha bombatámadás epicentruma volna, vagy legalábbis tíz perce fejezte volna be a házkutatást a Gestapo. Pedig dehogy, csak Pityu a mai esős délutánon unatkozott, áthívta a Dávidot, elkezdték építeni a Lego-repteret, aztán összevesztek és célba vették egymást a LEGO darabjaival meg minden mással ami a kezük ügyében volt, majd kibékülve levezetésnek mesefilmet néztek, persze csak utána, hogy mind a 32 db DVD-t kiszedték, hogy végül megegyezzenek a Tom és Jerry 7-ben. Az egészet megszórták pattogatott kukoricával, és örülhetsz, hogy csak Dávid öntötte ki, és csak a Fantát, a jégkrém gusztustalanabb a szőnyegen. Amikor az elpakolásra sor kerülne, akkor felbukkan Dávid mamája, és viharsebesen távoznak, valami korai felkelést emlegetve, mert hát holnap edzés, otthagyva a romhalmazt a miénkre meg ránk, pedig ő is ugyanarra az edzésre jár ugyanakkor. A mi gyerekünk hirtelen rettenetesen álmos lesz. Úgyhogy pakolsz te, a szokásos lelkiállapotban, vasorrú bába, fekete ruhába.
Persze, van néha viszonylagos rend a gyerekszobában, a romhalmaz helyett takarosan egymásra helyezett doboztengerrel. Kizárólag akkor, ha a tulajdonos nem tartózkodik benne, mert táborba ment vagy a nagyihoz, esetleg három napja betegen fekszik. Aztán hazatér, meggyógyul és kezdődik az egész elölről, tíz perc múlva már nem látszik a szobán, hogy ott valaha rend is volt. Állsz a kupac felett, és tűnődsz, hogy az iskolai íróasztalt vajon majd hová, valamint hogy hány hónap múlva kell szabályos alagutat vájni ahhoz, hogy a kölök elérje az ágyát.
Aztán egyszer eljön az ünnepélyes pillanat, amikor mintegy varázsütésre kitakarodik a nagyja. Elajándékozzunk hajdani ovinknak, felrakjuk a padlásra, kiárusítjuk a börzén. Az előszobában pedig megjelenik egy vadidegen pár cipő. A tulajdonosa ott vihog a mi gyerekünkkel a szigorúan becsukott ajtó mögött, a jóisten tudja csak, mit csinálnak. A szoba ajtaján halálfejes felirat, bemenni tilos, akkor is, ha már kint is érzik, hogy az ágy alatt a tornacsukában két hete figyel a félig megrágott alma. Állsz a bezárt ajtó előtt és hirtelen visszavágysz a plüssállat-korszakba, hiába üvöltötted le a fejét akkoriban hetente, hogy már megint beleléptél a legóba, mert ugye akkor a kis drága babuci még babuci volt. Most ugyanis már világosan a tudomásodra hozta, hogy nem az többé. Hiába képtelen változatlanul maga után elpakolni egyedül, a szennyesbe hajítani a koszos zokniját, vagy kitölteni a felvételi papírokat.
Vakmacska
(*aki még nem látta, sürgősen nézze meg az alapművet az Egyszervolton, huszadszor is vihogok rajta)
