Mi könnyebb vajon, átbújni a tű fokán, vagy a gyerek ízlését követni a divatban?
Nézem a lányom, miközben a szoknyák között válogat. Világos, a legfontosabb kérdése a napnak, amin nyilván áll, vagy bukik a világbéke, hogy a kockás, vagy pedig a fekete példányt fogja-e felvenni, egészen pontosan egy tapadós nadrág fölé. Tulajdonképpen már nem izgatom magam a dolgokon, lassan hozzászokik a szemem a réteges öltözködéshez, amit egy egész, vagyis kettő generáció hord. Ennek a divatvonalnak a lényege pedig az, hogy a legalsó réteg a leghosszabb, s a legapróbb cucc van legfelül. Jó, a bugyi marad a helyén, legalábbis egyelőre, aztán ki tudja.
Az a kép gondolom, mindenkinek megvan, amikor éppen nagyon kell rohanni valahová és a gondos anya, hogy simán menjen minden, kikészíti az évszaknak és az ízlésnek megfelelő ruhát. De a törpe terrorista, aki még messze van a „rétegeléstől”, egészen biztosan nem hajlandó felvenni, csak hisztizik, mert valami lehetetlen göncöt akar, miközben apa a haját tépi a garázskapunál. Ez a helyzet egyébként egyáltalán nem nemfüggő, s már igen hamar jelentkezhet. Ruha és a gyerek, amitől néha megőszülünk.
A fiúgyerekkel egyébként, hogy ne hagyjuk ki őket, egészen más dimenzió nyílik, sokkal kevesebb a feszkó, persze csak ha az öltözködésre gondolunk. Élete első éveiben gyakorlatilag tökmindegy, hogy mit adunk rá (kivételt képez a szobatisztaság, amikor az alsógatyán figyelő maci, vagy béka komoly inspiráció lehet). Aztán lesz egy idő, amikor az összes figyelmet arra kell összpontosítani, hogy melyik mesehős van a gyerek pólóján, pulcsiján és kabátján, végül pedig elérkezünk a férfirigolyákhoz, amikor nem lehet egy inget sem felvenni, mert csak. És a megszokott nadrág kell akkor is, amikor már bokalengető, gyakorlatilag évekig.
Visszatérve a lányomhoz, szerintem már az anyaméhben szoknya volt rajta, valami ősi ösztönből a magzatmázzal együtt ragadt rá a „csajos vonal”. Hogy kitől örökölhette, nem tudom, engem ugyanis csak sátoros ünnepeken lát szoknyában, neadjisten ruhában, különben kényelmes játszóruhában élem a mindennapjaimat. Ahogy kinyílt a gyerek csipája (ez igen hamar elérkezett, konkrétan a bölcsődében), egyértelmű jelét adta annak, hogy milyen ruhát akar felvenni. Persze ezen tompítani kellett néha, mert mégsem küldhetem el piros neccharisnyában, lila selyemblúzzal az oviba, de azért igyekeztem hagyni, hogy kifejlődhessen a személyisége. Az pedig fejlődik neki…
Mostanra eljutottunk odáig, hogy gyerek nélkül nem megyek boltba, mert egy saját választással könnyen benézem a dolgokat. Ez persze nem lenne baj, csak maradt bennem egy tüske gyerekkoromból, amikor anyám, csupa jóakaratból, saját ízlésvilágát próbálta rám erőltetni, a lelki terror pedig annyira jól sikerült, hogy a „neked CSAK ez áll jól!!” kijelentés 33 évesen is élénken él bennem. Egyébként a „csak”, ami jól állt, általában poncsó, tarisznya és népművelő blúz volt.
De ne kanyarodjunk el a vezérfonáltól, térjünk vissza a gyerekre. Lányomnál a rózsaszínes cuki-világ hirtelen átváltott feketébe, barnába és szürkébe, valamint minden olyan darabra, ami vagánynak számít. Ilyen például a tapinadrág sorttal. Tapinaci szoknyával. Tapinaci minden nélkül. És tekintve, hogy még csak 9 éves múlt, nehezen tudom elképzelni, hogy meddig megyünk, de azt azért valamennyire sejtem, hogy a szöges csizmánál és a cicivillantásnál közbelépek, vagyis már jóval előbb.
Hogy a váltás milyen gyors volt a kislányos és a kiskamaszos stílus között, jól jellemzi, amikor anyámmal kettesben turkáltunk, s szegény nagymama sorra hozta az eddig bevált darabokat elém, boldog arccal, én pedig le kellett, hogy lombozzam, ezeket a cuccokat már csak jelmezbálba venné föl a gyerek.
Miközben lélekben elengedem a Hello Kitty-s világot örökre, Barbie-val és Eperkével karöltve, egy kicsit még tobzódhatok villám McQueen és Thomas, s lassan Pókember között, s gondolkodhatok, hogy vajon az öltözködésben számít-e a genetika. Mert ha nem, hát elsüthetem majd az örök klasszikust, hogy inkább etetném, mint öltöztetném őket, s némán dúdolom majd: „Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy…”
