Körképünk egy kertvárosi, jól felszerelt játszóteret mutat be, ahol a játékok már majdnem jók, a nap meg nagyon tud sütni.
Folytatva játszótereket bemutató sorozatunkat, lakóhelyem egyik eldugott játszóterét, akarom mondani terecskéjét mutatom be az olvasóknak. Mivel kertvárosban élünk, egy-egy nagyobb és jól felszerelt játszótérért bizony kilométereket kell gyalogolni, s néha olyan programmá avanzsáljuk a mászókázást, mint egy állatkerti séta.
A hozzánk legközelebb eső gyermekszórakoztató egység kertek alatt található, tőlünk három sarokra az Emma utcában, a XVI. kerületben. Már önmagában az a tény, hogy sikerült az önkormányzatnak néhány éve felújítani, hihetetlen örömmel töltött el, régen ugyanis a hely összfelszereltsége egy vashinta és egy csúszdás homokozó volt. Mivel ez volt totyogós és ad hoc elrohangáló gyerekek mellett a legbiztonságosabb célállomás, még rozzant állapotában is gyakran látogattuk. Sokszor játszottam a gondolattal, hogy gyűjtést rendezek a környék családjaival egy valamirevaló mászókára, miközben lehervadt a napsütéstől rólunk a szeplő. Mert fa sem volt, egy árva szál sem, ami egy kis árnyékot adhatott volna.
Aztán néhány éve csodálatosan megcsinálták a játszóterünket. Az öreg csúszdát és a homokozót meghagyva egy várszerkezetre emlékeztető csúszdás komplexumot varázsoltak a terecske egyik szélére, amire két irányból is föl lehet kapaszkodni, s a kis toronyból vidáman csúszhatnak le a gyerekek. Középen egy láncos, kapaszkodós híddal bolondították meg a szerkezetet, ami igazi kihívás egy bizonyos korosztály alatt. Nem kevés időt töltöttem el a híd mellett infarktus közeli állapotban, hogy kiesik a láncok mellett, szerintem nem a legbiztonságosabb mászókafajta. Kaptak a gyerekek két hintát is és természetesen a mászó és hintázó egységekhez gumiburkolatot.
Nem is kell ennél nagyobb boldogság egy kertvárosi közösségnek, ahol amúgy is ritka a játszótér, mint a fehér holló, ezért fanyalogni igazán nem akarok, néhány általános problémát azért megemlítek.
A játszótér kerítéssel körbekerített, s mivel két utca kereszteződésében található, a gyalogosok simán lerövidítik az utat vele, azaz átmennek rajta. Hogy egyszerűbb legyen az út, be sem zárják, az kert két végében található kapu folyton nyitva van, hiába csukogatják az éppen ott tartózkodó mamák, a következő sietős alak biztosan nyitva hagyja.
A placc közepén két pingpongasztal is található, amit egyrészt szeretünk, mert mindig arra gondolunk, hogy egyszer majd kimegyünk játszani a gyerekekkel, R.E. meg én pedig játszunk. Ez persze csak egy futurisztikus álom, mert vagy játszom, vagy figyelek a gyerekre, szóval mire nem kell ezer szemmel a kisebbiken csüngeni, addigra nem járunk már ilyen helyekre. No de, ha már szóba hoztam az asztalt, tegyünk említést arról, hogy ezek ugye betonból épülnek, amiről minden alkalommal vagy leesik egy gyerek, vagy alulról fejeli le a cuccot. Sosem láttam, hogy valaki rendeltetésszerűen használta volna.
A mászóka, a már említett ingó hídon kívül, 1-2 éves gyerekek számára nehezen megmászható, mert a felfelé vezető létrák fokai nagyon távoliak. Mondhatni pont annyira, hogy reped a gatya a nagyterpesztől, de inkább a fej, mert előbb esnek le a gyerekek, szerencsére a puha gumira.
Összefoglalva, első ránézésre egy egészen jó kis játszótér ez, bár jó idő esetén az agyrekkenés a melegtől továbbra is fennáll. A gyerekek legfőbb szórakozása pedig a legegyszerűbb eleme a térnek, a körbefutó út, amin kismotorral rongyolnak ezerrel, a padokon ülő mamik lábkörmeit letaposva.
