A forma legalább olyan fontos, mint a tartalom?
Szeretem a fejtörőket, különösen a telefonomra érkező betűrejtvényeket. Mint amilyen ez is: „mondd m anak h nm erek hza 5re dmi talizunk pusz". Általában nem is jelent nehézséget a mondanivaló kibogozása, de az is előfordul, hogy telefonos segítséget kérek. Ami ez esetben azt jelenti, hogy felhívom az üzenet küldőjét (valamelyik gyerekemet), hogy akkor most mi vaaaaaan???
Biztosan nem csak nekem tűnt fel, hogy a szép magyar nyelv az élet egyre több területén silányul egyszerű betűhalmazzá, se nagybetű, se központozás, hol kezdődik és végződik egy-egy mondat, ki tudja... és akkor még nem is beszéltem a helyesírásról vagy a nyelv finom árnyalatairól. Ó, persze, hogy ezerszer hallottam már a szokásos választ: felgyorsult a világ, nem a forma a fontos, hanem a mondanivaló, blablabla... A szöveges üzenetek esetében még hajlandó is vagyok elfogadni, hogy szorít az idő, és nem is olyan egyszerű a szöveg bepötyögése a telefon billentyűivel, de mi a helyzet az internetes csevegéssel vagy fórumozással? Amikor éppen, hogy nem felgyorsul, hanem lelassul a világ, tapasztalataim szerint ugyanis a gyerekeim simán ott tudják felejteni magukat a számítógép előtt akár több órára is. A félnapos számítógépezésbe miért nem fér bele néhány nagybetű a mondatok elejére, a „pont-pont-vesszőcske", továbbá legalább minimális odafigyelés, hogy amit leírnak, az ne csak érthető, hanem helyes is legyen?
Persze tényleg lehet, hogy én vagyok maradi gondolkodású, és mindenkinek simán megy a váltás a telefonos-számítógépes betűhalmazgyártás és a stílusos, szép és magyaros megfogalmazás között - mert felgyorsult világ ide vagy oda, ez utóbbira is szükségünk van (lesz). Tisztában vannak-e a mai gyerekek például azzal, mi a különbség hivatalos és magánlevél között? Tudják-e, hová kerül a megszólítás, a dátum és egyebek?
Nem tudom, itthon pontosan mi a helyzet, de sejtem a választ. A múltkoriban olvastam viszont, hogy a briteknél már feketén-fehéren látszik a szomorú valóság, például a mi érettséginknek megfelelő GSCE vizsgán. Nem, nem arra az esetre gondolok, amikor a tavalyi anyanyelvi érettségin az egyik 16 éves diáknak a lehetséges 27-ből 2 pontot sikerült megcsípnie azzal, hogy a vizsga helyszínéül szolgáló terem leírását kérő feladatra pusztán egy bizonyos, nálunk is használt felszólító módú igét vetett papírra, ami nem mellesleg ott is igen durva káromkodásnak számít. A szakfelügyelő ugyanis úgy ítélte meg, hogy a „fogalmazás tanúsága szerint a diák értékelhető mértékben rendelkezik a szükséges alapvető jártasságokkal (írásbeli kifejezési készség, helyesírás)", sőt további egy pontot ért volna, ha a rövid és velős válasz végéről nem marad le a felkiáltójel.
Mondom, nem erre gondolok, hanem egy másik feladatra, melyben a vizsgázóknak hivatalos levelet kellett fogalmazniuk a miniszternek, melyben kifejtik véleményüket az oktatásról. Nem tudom, milyennek ítélik meg a brit fiatalok saját iskolarendszerüket, az viszont kiderült, hogy többnyire fogalmuk sincs, milyen megszólítást és befejező formulát illik használni, hol a helye a dátumnak és az aláírásnak. Általános hiba, hogy a mondatot rendre kis kezdőbetűvel indítják, nem tagolják a szöveget megfelelő központozással - vagyis nincs másról szó, mint hogy a mindennapi életben használt és elfogadott (?) formában próbálnak kommunikálni akkor is, amikor nem annak van a helye és ideje. Nem tudják, mikor mi a helyénvaló vagy már akkor sem tudnak szépen és igényesen fogalmazni, ha arra lenne szükség? Valószínűleg mindkettő. No, és akkor még nem is beszéltünk a szókincsről, ami a brit szakfelügyelő szerint körülbelül a bulvármagazinok nyelvezetének felel meg... és akkor hol van még a helyesírás.
A kérdésem tehát az, hogy az „idők szavának" valóban a betűk igénytelenül összedobált kupacának kell lennie, és én vagyok egy reménytelen őskövület, ha az vallom, hogy a forma legalább olyan fontos, mint a tartalom, vagy a mostani módival nemcsak nagybetűket, vesszőket és pontokat veszítenek a gyerekeink, hanem annál sokkal többet.
(Egyébként a fenti betűrejtvény megfejtése: „Mondd meg légy szíves Apának, hogy sajnos nem érek haza 5 órára, ahogyan reggel megállapodtunk, mert összefutottam Domival és olyan jót beszélgetünk, hogy picit késni fogok. A többit majd szóban. Sok puszi, és nagyon szeretnek benneteket.")
