Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ilyenkor májusban már komolyan csattognak az agytekervények a szülők agyában, hogy hogyan fogják megoldani a szünet alatt a gyerekek szórakoztatását. Vagy egyszerűen csak a megőrzését. Ez már óvodában is problémát okozhat, mert bár folyamatosan van rá lehetőség, hogy a gyereket intézményes keretek közé adjuk, vagy a saját szívünk esik meg a sarjon, s legalább a teljes leállásra nem toljuk be a rendszerbe, vagy kinéznek minket az oviból és nincs képünk Pistit akkor is bevinni, ha már csak a portás és még két gyerek van ott. De akkor mégis hogyan lehet megoldani normális munka mellett ezt az egész szünetkérdést? Ez egyébiránt minden évben előjövő probléma, s gyakorlatilag az összes kérdés költői ezzel kapcsolatban. Aki szerencsés és meg tudja oldani családon belül nagyszülőkkel, szabadságokkal, rokonokkal, az nem is tudja elképzelni, hogy milyen komoly logisztikát, találékonyságot igényel a kérdés (a lelki tusákról nem is beszélve), és egyáltalán mekkora problémát okoz a nyári szünet és gyerek egymáshoz fűződő viszonyának a dimenziója. Mit lehet tehát tenni, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon? Évente váltsunk munkahelyet, a nyarat pedig munka nélkül vészeljük át? Járassuk a gyereket táborról táborra, vagy sodródjunk az árral, és ha bezár az ügyelet is, akkor az ügyelet ügyeletében bízzunk? Legyünk inkább kreatívak és vigyázzunk egymás gyerekeire!
Ehhez persze az is szükséges, hogy ne legyünk az oviban antiszociálisak, ugyanis a dolog némi kommunikációt és bizalmat is igényel. Nekünk már két nyarat sikerült áthidalnunk egy kis szülői összefogással, ráadásul a gyerekeink véleménye szerint az eddigi legjobb nyári programjaik ezek „gyerekvigyázásos” alkalmak voltak.
Már májusban elkezdtük szervezni, hogy ki mikor ér rá, egyik lelkes anyukának köszönhetően komoly Excel-táblázatban rögzítve a dolgokat. Ebből hamarosan összeállt a kép, s rárablásos alapon stopolhatta le mindenki, hogy mely napokat vállalja el a megőrzésben. Az első évben nyolc család részvételével zajlott a nyár, ami azt jelentette, hogy nyolcnaponként esett valakire a nemes feladat, hogy egy csapat gyereket szórakoztasson reggeltől késő délutánig. Ahol a szülők nagyon szűkében voltak a szabadságoknak, s a családi nyaralásra gyűjtötték, ott megesett, hogy a nagymama volt a hopmester, sőt, számos családban az apuka vállalta el a „bébicsőszséget”.
Nem kell persze megijedni, aki vigyázott már ennyi gyerekre, az pontosan tudja, hogy sokszor több gyerekkel könnyebb, mint a néhány saját csemetével, ugyanis a kölkök rendkívül le tudják egymást foglalni. Némi rákészülés azért nem árt ezekre az egész napos, maratoni történetekre, ugyanis néha jót tesz a gyerekeknek is és a saját idegrendszerünknek, ha valamilyen irányított foglalkozást is beiktatunk a napba. Nálunk a fiúk-lányok által egyaránt kedvelt program a közös, nagy kép festése, gyöngyfűzés, hímzés, gyurmázás volt, valamint a különböző társasjátékok, kártyák, babák folyamatosan kézben voltak. S bár a legtöbb háznál kert is volt, a bújócskázás, kerti vízi csata, homokozás, fáramászás, indiánosdi a lehető legegyszerűbb, mégis a legszórakoztatóbb programjaik lettek a gyerekeknek.
Nyolc gyerek etetése, pihentetése és a felmerülő problémák kezelése, mely legtöbbször tettlegességig is fajul, nem mindig könnyű feladat, ezek a napok azonban meglepően hamar eltelnek. Nem árt előre egyeztetni a többi szülővel a menüről sem (külön oszlop volt nálunk a táblázatban), csak hogy tudjuk, a dínós husit hányan lőtték már el előttünk a héten, vagy, hogy „közvéleménykutassunk”, hány gyerek bojkottálja majd a paprikás krumplit.
Ha ügyesek vagyunk, akár négy szabadnappal is megúszhatunk egy egész hónap gyerekelhelyezést (kettő anyának, kettő apának, vagy a nagyszülőkkel együtt még kevesebb), ráadásul a gyerekeknek igazán tartalmas programokkal szolgálhat egy tucat különböző helyszínen eltöltött idő, ami mindenképpen egy kis kikapcsolódást nyújt nekik is a mindennapi ovi-suli rutinból.
Ezek után pedig garantáljuk, hogy szeptembertől más szemmel fogunk a pedagógusok szemébe nézni, mert már mi is fogjuk tudni, milyen kemény munkát végeznek „játék” közben.
