Ha igen, mennyit és mikor?
Ahogy nő mellettünk a gyerek, nem csak eggyel nagyobb csukát kell váltani a lábán évről évre, hanem mindenféle morális és kevésé morális, valamint gyakorlati dolgokat is belé kell csepegtetnünk időről időre. Jó esetben nem csak azért, hogy a saját lelkiismeretünket nyugtatgassuk, hanem azért, hogy életképesek legyenek a gyerekek, mint Pisti a vérzivatarban. Ilyen életszerű probléma a zsebpénz kérdése, ami először talán akkor mozgatja meg az agyunkat, amikor a gyermek az „Erre most igazán nincs pénzünk.” mondat után, lazán közli velünk, hogy menjünk el a falhoz és vegyünk ki a gépből, ott mindig jó sok van. Egy hároméves gyereknek persze nem kezdünk el rögtön pénzt dugdosni a zsebébe, arra ösztökélve, hogy kezdjen gyűjteni, beosztani, a különböző értékeket képviselő dolgok arányaival azonban már barátkozhat a gyerek. Aztán majd adunk pénzt is, amit a mi nevelésünk, szoktatásunk és az ő vérmérsékletének arányában beoszt, halmoz, vagy eltapsol. De mennyit és mikor? És egyáltalán minek?
Nekem nem volt zsebpénzem, ellenben ha valamire szükségem volt és indokolt volt az óhajom, kívánságom, adtak a szüleim pénzt. Ennek az lett a következménye, hogy nagyon szélsőségesen tudok bánni a pénzzel. Sokáig spórolok, tartogatok, gyűjtök, aztán egyszer csak bumm, „Mert én megérdemlem!” felkiáltással indokolatlan összeget is ki tudok adni egyszerre, akár baromságra is. Mintha a pénz szokatlan lenne, pedig egyszerűen csak nem szocializálódtunk össze, mármint a pénz meg én, mert otthon beosztották helyettem.
Pedig a gyereknek nem csak azért van szüksége zsebpénzre, hogy a saját pénzéből vehessen marhaságokat, gumicukrot és tapsoló falepkét, hanem azért is, hogy érezze az egyes dolgok közötti aránykülönbségeket. Hogy az a műanyag egér, amit meg akar vetetni velünk, attól, hogy nagyon pici és egyszerű, még iszonyat drága, mert mondjuk éppen egy trendi izé. A kedvenc nasi pedig majdnem aranyáron van egy zsák gyümölcshöz, két kiló kenyérhez és mondjuk egy mozijegyhez képest. Sőt, az sem baj, ha képben van a szülők fizetésével kapcsolatban, még ha nem is tudja leosztani, súlyozni és átlagolni a dolgokat.
Vannak, akik kizárólag, előre pontosan kijelölt munkákért adnak pénzt, s egyszerre két legyet is ütnek egy csapásra. Mert nem csak munkára és segítségre ösztökélik a gyereket, hanem rávilágítanak egy olyan összefüggésre, amit sokan felnőtt korban sem értenek pontosan: Annak van pénze, aki megdolgozik érte (jó, egy ideális világban). Tehát egy kis mosogatás, egy laza portörlés porszívózással, s máris lefektettük a gazdasági alapokat.
Sok családban hetente, vagy havonta kerül a malacperselybe fix összeg, pont, mintha fizetés érkezne. Ez arra jó, hogy a gyerek képes lesz gyűjteni és félretenni távoli célokra, már ha vannak neki. Vannak ugyanis olyan gyerekek (például nekem is van egy), akiket feszélyez a tudat, hogy pénzük van. Nem akarják elkölteni, de mégis csak jó lenne valamire beáldozni a „vagyont”. De mire? Érdemes valami nagyobbra gyűjteni, amikor anyáék lehet, hogy megveszik szülinapra, karácsonyra, vagy akármire? Nem jobb most beváltani valami biztos dologra, amiről tudja, hogy az övé, mint egy fémdobozban, vagy pénztárcában tartogatni az érméket, amikből tudja isten, hogy mi lesz?
Mások nem tartják szükségesnek, hogy a gyerek saját maga is gazdálkodjon, úgy érzik, ráér ezzel majd élesben foglalkozni, inkább megpróbálják kielégíteni az igényeiket úgy, hogy maguk döntik el, mit kaphat és mit nem a gyerek.
S mikortól jó, ha van saját pénze a gyereknek? Például ha már meg tudja számolni a zsebpénzét, össze tud adni kisebb összegeket és lát némi összefüggést a pénz, munka, dolgok értéke között. Van, akinél ez az idő már óvodás korban elérkezik, de a legtöbb gyerek csak kisiskolás korra érik meg a feladatra. És hogy jó-e a zsebpénz, vagy rossz? Ki tudja, mindenesetre nem árt, ha felkészítjük az életre a gyereket, még ha nem is lesz belőle pénzügyminiszter.
