Amíg Léna egészen icipici volt, nemigen vittem ki - tudom, védőnőtől és anyai tanácstól függően öt napos - négy hetes korában szabad először kivinni a kisbabákat levegőzni. Ősz is volt, én nem is vagyok olyan szülés után három nappal mindent csinálós nő, épp elég nehéz volt levezényelni egy normál napot a két gyerekkel, mint még babakocsizni, közlekedni. Aztán januárban, ahogy már Léna is nagyobbacska lett, és lehetett volna rendszeresen levegőztetni, bejött a zimankó és tél és havaseső, és abban minden rokon és tanácsadó egyetértett, hogy mínuszban nem ajánlatos kivinni a kicsit, mert nem bírja a bőre meg a tüdeje. 
Lea is egyébként fél óra után vacogni kezdett, és az igazán hangulatos, amikor egy laza fél órás készülődés és húsz perc utazás után megérkezünk a parkba, majd húsz-harminc perc után hazajövünk. Ezt súlyosbította, hogy Léna ugye nem szopott, csak félálomban fekve a saját (mi) ágyunkban, tehát ha séta közben tört volna rá a szopi, azt elbuktuk, ha otthon felébredt nagyon kicsomagolás közben, akkor túl zaklatott lett a szopáshoz és elbuktuk.
A bezártságtól viszont mind Lea, mind az én idegeim igen borzasak lettek, mert Lea az a fajta kétéves, aki kizárólag futva közlekedik és percenként nekimegy/lever/kiönt, és persze kiabálva beszél és énekel megállás nélkül. Ez szabadban szórakoztató, lakásban idegtépő.
Első lépésben az növelte a mobilitásunkat, hogy lemondtam a szoptatás erőltetéséről (itt jelzem, hogy ma, azaz 03.04-ig még csak anyatejet kapott, de valószínűleg épp a héten fog kelleni utánpótolni. Van ugye ez a három és fél hónapos növekedési ugrás, amikor a kisbabák dupla erővel kezdenek el szopni és többet. Ha egy gyerek igény szerint szopik, akkor a tejtermelés ezt pár nap alatt könnyen követi. Ha nem, akkor viszont épp ilyenkor szokott kevés lenni.). A következő lépést az időjárás tette meg helyettünk: esett a hó. Ezt nem hagyhattuk ki, elvégre Lea még csak Annipannitól ismeri a havat, kimentünk, megfogdostuk, építettünk, kirándultunk, mi is leteszteltük a vadasparkot, de Tündénél vagányabbul, 30 kilós (gyerekekkel együtt) tesókocsival ÉS szánkóval mentünk. (Megerősödtünk.) Léna is kipróbálhatta lassan, hogy milyen, amikor hűvös szellő csiklandozza az arcát – vicces -, hogy milyen izgalmas az elsuhanó tájat nézni a kocsiból vagy a hasamra kötözve.
Minél gyakrabban mozdulunk tehát ki, annál inkább kérdés, hogy hogyan. Az otthoni részében már profi vagyok: először felöltözöm én, előkerítem a pénztárca-kulcs-mobil-cumi-cumisüvegtartó-pokróc-keksz-kulacs túlélőfelszerelést, lehetőleg előre lepakolom a lépcsőházban lakó kocsiba. Összeszedem mindenki más ruháit, Lea ellenállását higgadt erőszakkal párosított kis sztorikkal megtöröm és másodpercek alatt feltolom rá a cipőt, kabátot, sapkát. Ezután jön Léna, overál fel, sapka csak lenn a kocsiban,hogy addig se ordítson. Kabát felkap, Lea már lerohant előre a lépcsőházba, én utána, gyerekek beköt, indulunk a duplakocsival. Kicsit más a forgatókönyv, ha Léna hordozóban jön (most nem kendőt használok, hanem egy mei-tai-t). Ekkor az öltöztetés előtt még magamra kötöm a hordozót és Léna egy egyszerű overál helyett plüssnadrágot, kötött mamuszt és kötött pulcsit kap. Ez nem tűnik soknak, de melegíti a hasam, és ha hideg van, kibélelem vagy leterítem a hordozót egy pokróccal. Vicces látvány vagyok olyankor, de ez nemigen szokott zavarni. Elvégre sáros a bakancsom és használt a farmerem, a többi meg úgysem látszik ki a gyerek alól (ja, a fejem, ha nem vesztem el valahol útközben).
Lehet, hogy nem úgy tűnik, de eddig volt a séta egyszerű része. A bonyolult az, hogy hogyan jutunk el a célhoz. Illetve a célt egyre inkább az határozza meg, hogy hova tudunk eljutni. Metró ugye helyből kilőve, mert itt nincs mozgólépcső, és jó eséllyel nem segít senki. Esetleg, ha nagyon muszáj valamit elintézni, akkor Léna hasamon, Lea kézen fogva, másik kezemben a babakocsival leegyensúlyozok a lépcsőn. A trolira felszállni teljesen reménytelen, felemelni nem tudom a nagy kocsit, a kicsit se, ha Léna a hasamon. Marad a busz, amelyből minden órában megy két alacsonypadlós. A probléma csak az, hogy a menetrend és a buszok érkezése köszönő viszonyban sincs egymással, ami azért furcsa, mert negyedóránként jár és nagyon közel vagyunk a végállomáshoz. Biztos óriási a forgalom délelőtt közepén a kis utcákban. Esetleg néhány potencianövelő SUV kilógó fara elállja az utat.
Két lehetőség marad: a gondos útvonaltervezés és a gyaloglás. Természetesen mindez nagy időráhagyással. Az idő viszont ekkora gyerekeknél szorít: mire mindenki kész, tíz óra, mire odaérünk valahova, fél tizenegy, délben Lea már éhes, Léna ugyancsak, de ha hajnalban nem főzte meg a kiscica az ebédet, akkor még azt is meg kell csinálni (bár a kifőzdéknek rendszeres vendégei vagyunk), Lénának tejet előállítani. Szóval nem mindegy, hogy tíz perc (lenne) trolival vagy majd' fél óra gyalog. Ahogy azt is számításba kell venni, hogy míg a nagy kocsival szinte lehetetlen bármire felszállni és segíteni se tudnak, mert ahhoz túl nehéz, addig a kendőben gyerekkel nehéz a játszótéren hajolgatni, homokozni, rohangálni, meg úgy egyáltalán is nehéz. Bevásárolni, cipelni ugyancsak lehetetlen a kendőssel, a nagy kocsissal viszont szintén. Még nyáron gondolkoztam testvérfellépőn, de az csak az egyik, hogy elképesztő drága volt az a kerekes műanyaglap, de az én gyerekem tuti elrohangálna róla, ha nem töri már előbb nyakát a járdaszegélyeken, vagy nem én lököm véletlenül le róla, mert nem lehet lépni tőle. És a háromemeletnyi lépcsős trolin és régi buszon az sem segít.
Ti hogy oldjátok meg a többgyerekes közlekedést? Vagy minden nagycsaládos kizárólag autóval jár még a játszótérre is?
