Amíg az ember nem kerül közelebbi kapcsolatba egy kisbabával, addig leginkább csak egy kis vekninek tűnik. Nem interaktív, hogy egy barátomat idézzem. Ha együtt vagyunk vele a nap huszonnégy órájában, akkor minden kis változást észlelünk, meg azt is, hogy ezek mekkora mentális és motoros erőfeszítés eredményei – hogy mindent tanulni kell. Vannak ugrásszerű változások, amikor látni, hogy egyik napról a másikra összeáll a gyerek fejében a kép, és az addig meglevő részképességek összeszerveződnek.
Ilyen volt nálunk például a héten, amikor egy este Lénának láthatóan leesett, hogy azt a heőeő hangot, amit szokott néha egész közelről hallani, ő tudja szabályozni. Hogy az övé, azt még nem nagyon tudhatja, mert ilyen bonyolult birtokos viszonyokra még nem érzékeny (az lesz majd a szép világ!). No, szóval egyszercsak elkezdte mondogatni, hogy eő heő, egy fekete jazzénekes búgóan mély hangján, hosszan. Annyira, hogy még azt is elfelejtette, hogy ő ilyenkor tulajdonképpen álmos szokott lenni. Ugyanilyen látványos volt, amikor bevillant neki nem sokkal később, hogy a másik hang, ami az én számból jön (arra meredt ugyanis koncentrálva), válasz. Azaz felváltva lehet mondogatni, hogy eőheő. Azóta előszeretettel hív fel egy kis beszélgetésre, és nagyszerűen alkalmazza a párbeszéd szabályait. Nem vág közbe, és szépen végigmondja a mondanivalóját.
Nem különben nagy dolog, hogy észrevette, hogy az arca körül kalimpáló ötujjas vitorlákat is akarattal tudja az arca előtt tartani, ha már odarepkedtek. Hirtelen lefékezi a kis vitorlákat, koncentráltan rájuk mered, látszik, ahogy feszül minden izma, majd megy tovább a repkedés.
Különösen élvezi a vízben mozgást, nevezzük úszkálásnak. Második gyerek, kiskád, ilyesmik nem játszanak, ketten úgyis a nagy kádban férnek el jól. Hason fekszik a nagy vízben, kalimpál, úgy tesz, mintha négykézláb mászna a vízben, támaszkodik, közben hangosan beszél a falon a matricákhoz. Háton is kalimpál, de azt nem élvezi annyira.
Lea pedig nagyszerű kisbabás tüneteket produkál: az még csak a vicces része, amikor négykézláb mászkál, hogy kicsi baba, nem tud járni; amikor szomorúan mondogatja, hogy nem tud tapsolni/topogni/énekelni, mert ő még nagyon kicsi. Az kevésbé baráti, hogy mindent, de mindent megrág, a saját lábától kezdve a legkedvesebb játékain át a gyurmáig, úgyhogy folyamatosan résen kell lenni. Ez azt hiszem a körömrágáshoz hasonló frusztrációs tünet. A legrosszabb pedig, amikor teljesen váratlanul a Léna puszilgatásából irtózatos harapás lesz, megelőzni is lehetetlen, alig merem már hagyni, hogy a szájába vegye a Léna kezét-lábát-arcát. Utána persze bánja én meg szörnyen letolom, szegény Léna meg döbbenten és rettenetesen sír: nem csoda, tiszta piros lesz a helye. Tudom, hogy a testvérek bántják egymást, de valahogy egy kisbaba esetében ez annyira borzasztó, mert olyan védtelen és fogalma sincs, mi történik vele ilyenkor. Mindenesetre a féltékenység újra tetőpontján van: velem foglalkozz, ne szoptass, jöjj játszani, hagyd ott a Lénát, és sok-sok szomorú tekintet meg szenvedve fetrengés. Ezért aztán Lea tegnap a kendőben aludt. Mondogatta, hogy nyugodjon meg a Léna, és ezért tegyem be a kendőbe – Léna egyébként békésen nézelődött. Én meg megkérdeztem, hogy nem ő akar-e megnyugodni és a kendőbe beülni, mire rávágta, hogy de. Ott meg végre el tudott lazulni és békésen elaludni – mint egy igazi kicsi baba.
