Amíg az ember nem kerül közelebbi kapcsolatba egy kisbabával, addig leginkább csak egy kis vekninek tűnik.
Amíg az ember nem kerül közelebbi kapcsolatba egy kisbabával, addig leginkább csak egy kis vekninek tűnik. Nem interaktív, hogy egy barátomat idézzem. Ha együtt vagyunk vele a nap huszonnégy órájában, akkor minden kis változást észlelünk, meg azt is, hogy ezek mekkora mentális és motoros erőfeszítés eredményei – hogy mindent tanulni kell. Vannak ugrásszerű változások, amikor látni, hogy egyik napról a másikra összeáll a gyerek fejében a kép, és az addig meglevő részképességek összeszerveződnek.
Ilyen volt nálunk például a héten, amikor egy este Lénának láthatóan leesett, hogy azt a heőeő hangot, amit szokott néha egész közelről hallani, ő tudja szabályozni. Hogy az övé, azt még nem nagyon tudhatja, mert ilyen bonyolult birtokos viszonyokra még nem érzékeny (az lesz majd a szép világ!). No, szóval egyszercsak elkezdte mondogatni, hogy eő heő, egy fekete jazzénekes búgóan mély hangján, hosszan. Annyira, hogy még azt is elfelejtette, hogy ő ilyenkor tulajdonképpen álmos szokott lenni. Ugyanilyen látványos volt, amikor bevillant neki nem sokkal később, hogy a másik hang, ami az én számból jön (arra meredt ugyanis koncentrálva), válasz. Azaz felváltva lehet mondogatni, hogy eőheő. Azóta előszeretettel hív fel egy kis beszélgetésre, és nagyszerűen alkalmazza a párbeszéd szabályait. Nem vág közbe, és szépen végigmondja a mondanivalóját.
Nem különben nagy dolog, hogy észrevette, hogy az arca körül kalimpáló ötujjas vitorlákat is akarattal tudja az arca előtt tartani, ha már odarepkedtek. Hirtelen lefékezi a kis vitorlákat, koncentráltan rájuk mered, látszik, ahogy feszül minden izma, majd megy tovább a repkedés.
Különösen élvezi a vízben mozgást, nevezzük úszkálásnak. Második gyerek, kiskád, ilyesmik nem játszanak, ketten úgyis a nagy kádban férnek el jól. Hason fekszik a nagy vízben, kalimpál, úgy tesz, mintha négykézláb mászna a vízben, támaszkodik, közben hangosan beszél a falon a matricákhoz. Háton is kalimpál, de azt nem élvezi annyira.
Lea pedig nagyszerű kisbabás tüneteket produkál: az még csak a vicces része, amikor négykézláb mászkál, hogy kicsi baba, nem tud járni; amikor szomorúan mondogatja, hogy nem tud tapsolni/topogni/énekelni, mert ő még nagyon kicsi. Az kevésbé baráti, hogy mindent, de mindent megrág, a saját lábától kezdve a legkedvesebb játékain át a gyurmáig, úgyhogy folyamatosan résen kell lenni. Ez azt hiszem a körömrágáshoz hasonló frusztrációs tünet. A legrosszabb pedig, amikor teljesen váratlanul a Léna puszilgatásából irtózatos harapás lesz, megelőzni is lehetetlen, alig merem már hagyni, hogy a szájába vegye a Léna kezét-lábát-arcát. Utána persze bánja én meg szörnyen letolom, szegény Léna meg döbbenten és rettenetesen sír: nem csoda, tiszta piros lesz a helye. Tudom, hogy a testvérek bántják egymást, de valahogy egy kisbaba esetében ez annyira borzasztó, mert olyan védtelen és fogalma sincs, mi történik vele ilyenkor. Mindenesetre a féltékenység újra tetőpontján van: velem foglalkozz, ne szoptass, jöjj játszani, hagyd ott a Lénát, és sok-sok szomorú tekintet meg szenvedve fetrengés. Ezért aztán Lea tegnap a kendőben aludt. Mondogatta, hogy nyugodjon meg a Léna, és ezért tegyem be a kendőbe – Léna egyébként békésen nézelődött. Én meg megkérdeztem, hogy nem ő akar-e megnyugodni és a kendőbe beülni, mire rávágta, hogy de. Ott meg végre el tudott lazulni és békésen elaludni – mint egy igazi kicsi baba.
