Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szinglikérdést sokat boncolgattuk már, s nagyjából annyit lehetne filozofálni, moralizálni a témán, mint a „Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?” kérdéskörön.
A szinglikérdést sokat boncolgattuk már, s nagyjából annyit lehetne filozofálni, moralizálni a témán, mint a „Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?” kérdéskörön. Persze, ha egymásba vezetem a két gondolatot, remekül láthatjuk, hogy sokkal egyszerűbb kisilabizálni az időrendet az előbbinél, mert az egyedül élő nők voltak előbb, s a szingliség csak egy mai, divatos fogalom. Sőt, nem is fogalom, hanem egy mentőöv, amit a 20. század dobott oda azoknak a nőknek, akik valamiért nem találták meg életük párját. Akik egy fél évszázada még csak beskatulyázott, viccek céltáblájának állított vénlányok voltak, ma már irigyelt, szabad életet élő nők, akik két kanállal habzsolják az életet. A közvélemény pedig hol elhiszi, hogy a nők önszántukból választották ezt az életformát, hol pedig szkeptikusan csóválja a fejét, s azt mondja, a vénlány csak vénlány marad, egyedül a nyelv szépül. Mert szingliség alapvetően nincs, csak különböző hozzáállás.
Ragadjuk meg rögtön az első csúsztatást, amin nyilván többen felhördültek már! Miért csak a nőket szinglizzük le? A szó jelentése ugyanis egyedül élő, így nyugodtan hívhatnánk a pasikat is így, ám a köztudatban mégis a kettes számrendszer birtokolja ezt a jelzőt. Ha becsukjuk a szemünket és megpróbálunk magunk elé képzelni egy szinglit, egy fehér fogsorral mosolygó nőt látunk, aki csillogó ruhában, legalábbis mindenképpen ragyogó fuksszal hasítja, mondjuk az éjszakát (a háttérben stílusosan óriás diszkógömb lapít). De honnan vettük egyáltalán ezt a képet? A Szex és New York globális agymosást végzett, s mindannyian elhisszük, hogy az egyedül élő nők olyanok, mint Carrie, Miranda, Samantha és Charlotte? Magyarosítható-e ez az állapot?
A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy a szingli nő - és itt most csak őket boncolgatom- nem önszántából él úgy, ahogy. Azt ugyan elfogadom, hogy az emberek egy része nem él szokványosan, s nem az és úgy jó neki, ahogy azt a társadalom elvárja. Még azzal is kibékülök, ha valaki nem akar gyereket. Nem mondom, hogy megértem, de elhiszem, hogy van ilyen. Mint ahogy sokan értelmetlennek találják, hogy férjhez menjenek. De hát akkor mit is akar egy szingli? Vagy mit nem akar?
Mivel a nők az utóbbi évtizedben felszabadultak, s jóval több lehetőség van előttük az élet minden területén, mint elődeiknek, cseppet sem meglepő, hogy egyre többen élnek nem szokványos életet. Legalább is a megszokott értelemben nem. De akkor mi határozza meg a nőiséget? Mitől is nő, egy nő, s mi az, ami gátolhatja az ő kiteljesedését? A női lét értelme évezredeken keresztül a gyerekszülés, a gyönyörszerzés és a férfiról való gondoskodás volt, a szingliség pedig ezzel megy szembe és veszi fel a harcot a sztereotípiákkal.
Persze ma már nem gyűjtögetünk, meg őrizzük a gyerekekkel a tüzet, genetikailag azonban kódolva vagyunk. Lehet pár nélkül élni, de minek? Lehet gyerek nélkül élni, ezzel pedig megszakítunk egy évezredes láncot és végleg meghalunk. A válasz a sok miértre sokszor prózai. A mai nők elvárásai egy idő után olyan magasak, hogy nincs, aki teljesítené az elvárható szintet. A kényelmes életet feladni egy gyerekért egy bizonyos korban már nem olyan egyértelmű, sőt, sokszor őrültségnek tűnik. Így halnak meg sokan egyedül, hajtás nélküli ágként, sokan önszántukból, sokan pechből.
A szingliség állapot. Konzervált félmegoldás, amiből valaki vagy ki tud lépni, vagy nem. S hogy akar-e? Nos, ez a szinglik nagy titka marad…
