Én azt gondolom magamról, hogy köztudottan nem vagyok egy szervilis alkat, ráadásul mások szenvedése csak erős érzelmi kötelék alatt hat meg, no meg persze, ha gyerekről és állatról van szó, értelmi és fizikai fogyatékosokról, vagy bárkiről, akit igaztalanul bántanak, főleg, ha az ellenfél az erősebb. Röviden. De. Sosem hittem volna, hogy a jellemem ekkorát fog változni röpke három hónap alatt. Az igazán értékes dolgokat mindig fájdalom árán szerezzük meg. Még soha nem féltettem igazán senkit, addig, amíg nem rohantam villámként felpattanva megnézni, hogy ugye lélegzik.. Hogy a szívemről eddig csak azt hittem, hogy tele van szeretettel. Most kiderült, hogy ezerszer annyi fér bele, és napról napra több benne a hely.
Hogy egyetlen fogatlan mosolyért azonnal, gondolkodás nélkül odaadnék bármit. Hogy minden fájdalmat inkább sokszorosan viselnék én el, csak ne kelljen látnom az apró szempillákon kerekedő kristálytiszta könnycseppet. Hogy úgy tud rám nézni, amitől a mai napig a hátam mögé nézek, vajon mit néz ekkora imádattal? És nem áll mögöttem senki... Hogy először érzem azt életemben, hogy én vagyok a legfontosabb valakinek, és ez akkora erőt ad, amivel simán elcuccolnám a Himaláját két nap alatt az Alföldre. Jól van Kislányom, legyen másfél.
Én vagyok az az ember, aki éjjel inkább nem megy ki pisilni, mert utál kikúszni az ágyból, inkább reggelig szenvedek félálomban. A Kisnyúl miatt huszáros lendülettel vágom ki magam az ágyból két-háromszor is simán, és ülök a nappaliban lógó fejjel ásítozva, félig aludva, magamon vákuumoztatva a fejőgépet. Elmehetnék nélküle simán elintézni dolgokat, hogy ne kelljen háromszor fordulnom cipekedés közben, mert az egyik kezemben mindig ő van, és csak a másik szabad a málhás melóra. Nem, nem teszem be a kocsiba fél percre sem egyedül, így a jó, még akkor is, ha a végén a Niagara folyik a hátamon a harmadik forduló végére. Hogy is mehetnék nélküle bárhova is, hiszen a bal lábamat sem szoktam otthon hagyni… a Kisnyúl életem része lett minden percben.
Nincs semmi, ami fontosabb nála, és ez a felismerés egyáltalán nem okozott rossz érzést. Nincs program, időpont, munka, társaság, bármi, amit elé tudnék helyezni, és ez az érzés a legnagyobb meglepetésemre végtelen nyugalommal töltött el. Nem küzdök ellene, mert ha küzdenék is, akkor sem változna semmi, és így szabadon rendelhetem alá magam. Néha érzem a lázadás csíráját, hogy mennyivel könnyebb lenne, gyorsabb, több időm, ha nem így lenne. Csak épp olyan lenne az életem, mint aki soha nem mehet a fényre, nem érzi az ízeket, az illatokat, az érintéseket, és nem látja a színeket. Évekig éltem a teljesség illúziójával, amikor azt gondoltam, hogy megvan minden, ami fontos, voltak az életemben örök emlékű másodpercek, a Hold ezüst hídja a vízen, amikor azt éreztem, hogy most semmi sem lehetne tökéletesebb, megfagyott a pillanat, és örökre beleégett a retinámba.
Gyomoremelő huppanás a bakonyi dombok között motorozva. Az Apám szégyenlős mosolya karácsonykor, amikor 4 felnit kaptam tőle, Apa, az a mosoly örökre az enyém már, ugye tudod..? De most…most azt veszem észre, hogy az életem csak ilyen pillanatokból áll. Ahogy azonnal abbahagyja a sírást, ahogy magamhoz ölelem a hat kilóját. Ahogy álmában is mélyet sóhajt, ha megsimogatom, és bújik felém. Amikor felragyog a tekintete, ha összemosolygunk. Sosem hittem volna, hogy ekkora öröm magam FÖLÉ rendelni valamit. Fodor Ákos mondta jól: „A szeretésen kívül minden emberi tett: romépítés.”
O.U.T.
