Miután kivédtem az indítást, a gyerek úgy látszik be akarta bizonyítani, hogy pontos, szófogadó természet, mert november 25-én, a másodszorra kiírt napon született.
Miután kivédtem az indítást, a gyerek úgy látszik be akarta bizonyítani, hogy pontos, szófogadó természet, mert november 25-én, a másodszorra kiírt napon született. (Igaz, épphogy csak, 0:25 perckor.) Villám Léna egy vasárnapi hangulatú hétfőn kezdett igazán komolyan nyomakodni.
A hangulat azért volt vasárnapi, mert Pozsi is végre elkapta a családban dúló nátha+torokfájást és otthon maradt szenvedni. Időnként fájogatott a hasam, olyan jellegzetesen, de nem rendszeresen – ebből még bármi is lehet. Annyira nem volt erős a dolog, hogy ne tudtam volna legózni, palacsintát sütni meg egyebek. Délutánra áthívtuk a nagymamát, hogy az alvás után pesztrálja Leát, amíg mi az orrunkat fújjuk.
Negyed kilenckor Leával szépen összeszedtük azt az 5 mesét, amit aznap este feltétlenül el kell olvasni. Kippkoppot és a Miért-könyvet még egy-egy megállással letudtuk. De azért kiüzentem a Pozsinak, hogy a nagymamát még ne engedje haza, mert gyanús, hogy még ma bemegyünk, nem csak holnap reggel, amikor amúgy is CTG-re és vizsgálatra voltam berendelve. Aztán amikor már A londoni mackókat sem tudtam megállás nélkül végigolvasni (az ötperces fájás helyett bevezetjük a szonettnyi fájás fogalmát), akkor úgy döntöttem, hogy nem én fogom Leát aznap este altatni, és igyekeztem neki kevés szenvedéssel az arcomon elmagyarázni, hogy mi most lelépünk a kórházba, nagymama marad. Lea ezt úgy értelmezte, hogy akkor lehet rombolni, kicsit azért meg is illetődött, és zavarában kipakolta egy mozdulattal a ruhás szekrényt. De ez engem valahogy kevéssé izgatott.
Pozsi még tisztálkodott, kicsit pakolásztunk, fél tízkor hívtuk a taxit. Lea lekísért, én pedig az István Kórházig tartó úton elátkoztam az összes fekvő rendőrt, értelmetlennek ítéltem a fájások közti szünet mérését, mert maximum 3 perc lehetett, és akkor már mindegy, de még bőven a kibírható fajtából volt. Kicsit féltem, hogy bepisilek, de megúsztam a kórházig. Ott megvizsgáltak, és azzal a jó hírrel üdvözöltek, hogy akkor hívják is a szülésznőt, fél úton van a méhszáj, a fájások sűrűek és jók.
Bementünk a szülőszobára, nem abba a minibe, ahol a Lea született. Itt volt kényelmes fotel, emelhető szülőágy és labda, egy szóval mindenféle alternatívság. Én mindenesetre csak támaszkodni szerettem volna. Ezért végül olyan térdelésfélében állapodtam meg, csak sajnos a CTG ettől folyton lecsúszott, és azt nem szerették. Mire legközelebb megvizsgáltak, olyan szűk óra múlva, már majdnem kész volt a vajúdás része, amit inkább nem hittem el, különben is egyre kevésbé volt szünet, mondjuk ki, nem volt, de mondták, hogy az EDA-nak nincs értelme, ebből gyorsan gyerek lesz. Kaptam egy Contramalt, de minek, meg sem éreztem. Végül kilenc centis méhszájnál burkot repesztettek, és kiderült, hogy nagyon zöld a magzatvíz.
Egyrészt jól megijedtem, hogy mégis túlhordás, és valami baja van, másrészt ettől fogva komolyan kellett venni a CTG-t, és fel akartak fektetni-ültetni az ágyra. Na azt nem tudom, hogy lehet kibírni, én majd meghaltam, és a szülésznőnek, aki végig határozott volt, nem kedveskedett, de segített (kilégzés, belégzés, sóhajtás stb.), sikerült rávennie, hogy álljak fel, pedig azt hittem, az nem fog menni. De ment, és jó volt, feljebb raktuk az ágyat, hogy tudjak támaszkodni, és így a CTG is megmaradt rajtam. Az csak másnap derült ki, hogy tényleg Himalája-mászás volt ez a szolid támaszkodás, mert teljesen bedurrantak a felkarjaim.
Még mindig csak fél 12 volt, viszont fel kellett mászni a szülőágyra és kitolni az apróságot, mert befordult a célegyenesbe, azaz tényleg, tényleg igazat mondtak, és nagyon gyorsan ment minden. Még miközben nagyon fájt, közben is tudtam az eszemmel, hogy milyen kurva nagy szerencsém van, hogy tulajdonképpen 3 óra vajúdással, ebből mondjuk egy volt durva, megúsztam.
A kitolás viszont még mindig nem a műfajom. Azt hittem, az elsőnél az EDA miatt nem éreztem a ritmust és fújom fel a fejemet, de most is hasonló volt a helyzet. Így aztán a dokinak és a szülésznőnek igencsak be kellet vetni magát, hogy kijöjjön az óriásbébi. Amikor végül kipottyant, rögtön látszott, hogy mennyivel nagyobb, mint Lea volt újszülöttnek. Fél egy se volt még. Rögtön megkaptam, maszatosan, csak az orrát szívták le a kakis magzatvíz miatt. Kicsit szürke volt, de hamar bepirult, odabújt és nem is sírt nagyon. Aztán elvitték méricskélni az apjával, míg engem és a szülőszobát összetakarítottak. Gátmetszés persze ekkora fejnél volt (36 cm körbe asszem), a szülésznő szerint egészen apró kis metszés, hát én nálam az 5-6 centi nem apró, meg az érzés sem apró, majd meglátjuk, hogyan gyógyul.
A szülésznő és az orvos és mindenki teljesen jó volt: az ügyeletes szülésznő is, a fogadott is: benn volt, konstruktív volt, határozott volt, beszélt a férjemmel is, amikor kimentek. A fogadott orvosom nem jött be, mert a lefagyott utak miatt úgyse ért volna be Telkiből, az ügyeletes egy velem körülbelül egyidős pasi volt, abszolút rendes, informatív, korrekt, nem beleszólós, aranyos. Bejött két nap múlva megnézni, egyszóval teljesen rendben volt. Egyéb személyzet a takarítóig bezárólag szintén.
További szerencsém: egy olyan háromágyas szobába kerültem, amihez volt saját zuhanyzó meg vécé, ami azért sokkal jobb volt, mint múltkor kijárkálni a folyosó végébe úgy, hogy a belem húztam magam után. (Egyébként két ballonos indítós, tizenórát vajúdott, majd megcsászárázott, agyonszenvedett nővel vagyok egy szobában.)
Léna tud szopni, sokat alszik, és persze nagyon aranyos. Mindenét összekakilta már, és minden ruha, amit hoztunk neki (50/56-os) kicsi. Most akkor megyek, és megnézem, hogyan tekereg, hátha anyahiánya van. Kieg.: Számomra a dolog abszolút megfelelt a háborítatlan és biztonságos szülésnek, mégha nem is volt teljesen beavatkozásmentes.
