Babapók kislánya többször is izgalomba hozta szüleit: először a huszonötödik héten, amikor kiderült, hogy nincs semmi a lába között, majd a harmincötödik héten, amikor úgy döntött, lótuszülésben kényelmesebb. A programozott császármetszés időpontját már ki is írták, mire meggondolta magát a kölyök és visszafordult a jó irányba. Több mint egy hét túlhordás után végül olyan sebességgel robogott kifelé, hogy a szülészorvos az utolsó pillanatban ért oda, pedig csak a szomszéd műtőben volt. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
A második gyerek szüléstörténete izgalmasabb, hát azzal kezdem. Eleve csudajó volt az, hogy miután elterveztük eme gyermeket, dokim minden szükséges vizsgálatot elvégzett, aztán mikor 3. hónap után sem maradtam terhes, már rögtön küldött hormonvizsgálatra is, ahol kiderült: gyakorlatilag pasi vagyok, magas a tesztoszteronom, perpill ne is reméljem, hogy terhes maradok. Jó, ha nem, hát nem, majd megoldjuk, nem aggódom. Mire a kórházba befekvős, 24 órás vizsgálatra kellett volna mennem, persze már terhes voltam. Szevasz, orvostudomány.
Aztán, mivel első kölökgólya fiú volt, bár erősen vágytam volna lányra, úgy gondoltam, hogy engem azért mégis inkább fiús anyának szántak, bizti ez is az lesz, hittem is ezt sokáig, nevet is választottunk nagy nyögvenyelve. Édesanya hálózsákot is varrt neki, majd a 25. héten elmentem ultrahangra, aszongya a dokim, erősen vigyorogva: nem mondom meg, kiírom... Nyíl, "muff".
Sápogtam vagy 10 percig, nyüszítettem, doki rendesen megkönnyezett, velem örült. Név módosít, hálózsákra rákerült pár lányosabb motívum, elsőszülöttnek át kellett magyarázni a dolgot, hogy ha eddig Márton volt, most hogyan is lett ez Bori. Jártam vizsgálatra, híztam, mint tök a napon, állíthatjuk, boldog voltam. 34-35. hét környékén vizsgálat, doki néz, doki vizsgál, doki ráncol, tapogat, azt mondja: ez biza felült. Első időtől kezdve folyamatosan, megingathatatlanul fejjel lefelé volt, erre tessék, a vége előtt úgy döntött, kösz, szédülök, felült lótuszba, oszt jónapot. Na mondom akkor most hogyan?
Dokim roppant érzékletesen elmesélte, hogyan is fogunk mi farral szülni, s mikor már levesestányérnyi volt a szemem, torkom viszont már gombócnyi, akkor megkegyelmezett, és elhintette a "jó hírt", mivel elég nagynak tűnik a csimóta, lehet, hogy - főleg engem ismerve - nem tudnám farral megszülni, mondjak egy időpontot, kiír biztonságból császárra. Király. Megneveztem január 17-t, a házassági évfordulónkat, ugyanis amúgy hivatalból január 20-ra voltam kiírva.
A 38. héten erős (utóbb jóslónak bizonyuló) fájások, este kórházba fel, megvizsgál, röhög a doki, mint a hülye: ez megfordult. Semmire nem fogadtam volna, hogy megteszi, de megtette, úgyhogy megállapodtunk, hagyjuk mentében a dolgokat, akkor majd szülünk egyszer. A március 14-re kiírt barátnőm férje hívott 20. reggel: egybe vagy még? Kérdem: szerinted? Felvettem volna itthon a telót, ha nem? Ő: ja jó, mert az Anci viszont már nincs, 6 héttel előbb, az éééééén napomon megjött Benedek bezzeg, akinek nem kellett volna (egészséges, kerek egész, csupa erő kiccsákó lett, jelentem).
Eltelt 1 nap, 2, 3, folyamatosan mentem vizsgálatra, BabaLujzám állandóan ígérgetett, jelezgetett, ki viszont nem akart jönni. Doki mondá, hétvégén ő az ügyeletes, ha addig nem - de persze biztos de, de ha mégsem - akkor befektet, lehet, hogy indítja is. Szerdára felkérte a menetfelszerelésemet is, köntös, papucs, törülköző, eltette saját szekrényébe, hogy ott legyen, és akkor mi vártunk. BabaLujza meg nőtt és nyújtózkodott. 27-én este vendégünk volt, én elvonultam, férj kicsit elhajlott, bár emlékeztettem, reggel jelenésünk van a kórházban, be kell feküdnöm, ne igyon, ne maradjon fenn későig. OK.
Nem is maradt, csak úgy éjfélig, én a tájban ébredtem az egyből stabil 8 perces, baromi erős fájásokra. Fürdés, öltözés, Édesanya odarendelés, férj ébresztés: helló, ébresztő, mennünk kell a kórházba. Tudom, tudom, mindjárt, nyugi, beérünk 9-re. Mondom, az tuti, ugyanis még csak éjjel 3 van. 4 előtt ott voltunk, ügyeletes saját dokimat ébresztették, begyógyult fejjel, táskámmal a vállán érkezett, vizsgált, örült, shejj, remekül haladunk, yippi, szuper, irány a szülőszoba, stb, stb, stb.
Mellettem epidurálban vajúdott egy csaj, én nulla alvással, hulla fáradtan nyöszörögve próbáltam hős lenni kevés sikerrel, de a reggel 7-re beígért Lujza csak nem jött. Szomszéd csajt egyszer csak hirtelen felindulásból műtőbe tolták, dokimat behívták asszisztálni, ekkor már f11 körül volt, egyre kevésbé voltam hős. Műtétnek vége, berendeltem a dokimat, hogy engem ugyan nem érdekel, nekem ezt a gyereket 1 héttel és legalább 4 órával ezelőttre ígérte, tegyünk valamit. Burkot repesztett, nyugtatott, akkor még nem tudtam miért, majd balra el, zuhanyozni. Ebben a pillanatban ugrott rugószerűen össze mindenem, jöttek a tolófájások.
Szülész kiscsaj (remélem azóta pályát módosított), pánikba esett, hogy de ne nyomjak, jajistenem, jajistenem. Mondtam ne sápogjon, már csak el tudja kapni a gyereket, ne izéljen már... Doki - szó szerint - jó benyúlással odaért, lehiggasztott mindenkit, és 11:20-kor végre előbújt Borbálám, alias BabaLujza. Utóbb kiderült: telekakilta a magzatvizet, kétszer volt nyakán a köldökzsinor - na ja, kellett annyit forgolódnia? -, egyébként meg szép kerek volt, mérés után mégis azt mondják: ez a gyerek 2 kg 70 deka... Mondom nem létezik, előző 2,80 volt, és olyan, mint egy hurkapálca, ez meg kerek. De visszamérték, akkor is 2,70... Ha annyi, hát annyi, majd megnő.
Két nap múlva jött a csecsemős, hogy itt valami nem stimmel, ugyanis, bár lehetne éppen csodagyerek, ő mégsem gondolná, de ez biza reggel 3300 gr-ot nyomott, fél kilót csak nem hízhatott. Szóval egyikünk zárójelentésén egy 2700-as nyüzüge kis csimasz, a másikunkén pedig egy meglett, 3250-es újszülött lett bejegyezve, az igazi súlyát pedig sosem fogjuk megtudni. Azóta ő már lassan 8 éves lesz, de mintha csak most lett volna.
Babapók
