Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Leesett az első hó, és én rohantam kiscsizmát venni a cipőboltba, persze nem voltam egyedül, a hétvége, a hideg, és a hószakadás ellenére mindenki csizmát vásárolt.
Leesett az első hó, és én rohantam kiscsizmát venni a cipőboltba, persze nem voltam egyedül, a hétvége, a hideg, és a hószakadás ellenére mindenki csizmát vásárolt.
Így persze nem is volt túl nagy választék, én mégis diadalittasan hoztam haza az egy számmal nagyobb, piros csizmát, hogy Abigél azon nyomba kimehessen hancúrozni a hóba, hiszen köztudott, hogy ez a gyerekek kedvenc elfoglaltsága. Csakhogy igen hamar kiderült, hogy Abigél úgy van a hóval, mint a Tigris a mézzel: utálja.
Nem nagyon tud menni benne, állandóan arca esik, belemegy a szájába a hó, az overálba alig lehet belevarázsolni, a kesztyűtől ordít, de ha nem gyömöszölöm rá a kesztyűt, akkor meg fázik a keze és azért ordít. Kiderült, egyáltalán nincs kedve a havat lapátolni, fogdosni, és dobálni, és egyáltalán nem is érdekli ez az egész, ráadásul még hintázni sem lehet, mert vizes. És hirtelen azt láttam rajta, amit magamon, hogy utálja ezt az egész szürke, nyálkás, hülye hideget, és nem érti, mért nincs minden úgy, mint régen. Így hát hazaballagtunk, és kezdhettem törni a fejem, hogy hol a fenébe fogjuk eltölteni az elkövetkező három hideg hónapot?
Mert az első, hófúvásos, hideg napon kiderült, nagyon nehéz eltölteni egy egész napot egy egyéves gyerekkel bent a lakásban. Felkelünk, megreggelizünk, kipakoljuk az összes játékot, elolvassuk az össszes mesekönyvet és még mindig csak délelőtt 11 óra van. Ráadásul Abigél nem az az önállóan eljátszogatós fajta, nincs az, hogy ő boldogan matat, amíg anya főz vagy olvasgat. Aktív jelenlétet követel egész nap, anyássága hol jobb, hol rosszabb, most éppen a szuperfárasztó stádiumban van.
Egész nap követ, nem engedi, hogy bármit csináljak, a konyhába például azonnal utánam jön, átöleli a tédemet, ha lefejtem a lábamról, akkor elengedi magát és eldől, fejjel a konyhakőre és persze ordít. Még kaját sem tudok melegíteni. Olyan, mintha valami mágnes lenne beleépítve, ami mindig hozzám vonzza, én meg szinte már menekülök előle. Borzasztóan fáraszt, ráadásul a gyerekem apja sem segít túlságosan, mert szerinte Abigél miattam ilyen, mert mindig engedek neki, ahelyett hogy néha ignorálnám a hisztijét. De hogyan lehet ignorálni egy zokogó gyereket, aki azonnal jókedvre derül, ha az anyja felveszi?
Ebből az anyaimádó szerepből egyedül a programok zökkentik ki, így kellemesebb mindkettőnknek, de nekem mindenképpen, ha minden nap programozunk egy kicsit. De hát most nehezebb lesz, persze, el lehet menni játszóházba, már találtunk is egy nagyon jót, meg meg lehet látogani másokat, de ez sokkal nagyobb szervezést igényel, mint spontán módon összefutni a játszótéren. Úgyhogy most programokon agyalok.
