15. hét
Nem értem magamat. Csend van és nyugalom, éppen az előbb osontam be betakarni a fiatalokat. Tömény gyerekszag, néma csend és szuszmákolás tölti be a gyerekszobát. Alszanak, töltik fel az elemeket holnapra, nekem meg itt a tömérdek idő, hogy megírjam a heti szösszenetet, de így valahogy...nincs meg a háttér, na! Zavar a csend vagy mi. Mindegy. Valahogy csak összejön.
Szóval az elmúlt héten Hollandiában voltunk pár rövidke napra, s míg férjem a hivatalos dolgait intézte, én feltérképeztem friss háromgyerekes barátnőm hétköznapjait. Háááát.. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Egyfelől Eszter, ahogy két gyerekkel, úgy most hárommal is félkézzel tudja le a napi rutint, másfelől egy kicsit úgy áll a dolog, hogy ha ő csinálja, nem tűnik nagy etvasznak, belegondolni, hogy hoppá, hat hónap múlva nekem kell mindezt végigcsinálni, na az már gázos.
Mivel a gyerekeink kábé egyidősek, (kivéve a két harmadikat, akik szintén hasonló korúak, csak nekem a hasamban, neki meg a kiságyban) hatalmas volt a buli, de így ketten egész kényelmesen kordában tudtuk tartani a kis csapatot. Míg azonban én simán elfelejtettem, hogy terhes vagyok, Eszter nem tudta meghazudtolni háromgyerekes mivoltát: többek között időrekordot döntött hajmosásban, és sokszor nem voltam biztos benne, hogy tényleg vacsorázott-e, vagy pedig csak ült velünk az asztalnál, bébivel a karján, és ellenőrizte az aprónép aktuális kalóriabevitelét.
Hehe, edd meg amit fõztél, mondhatnák sokan, de valójában én boldog vagyok, hogy láttam, képes akár segítség nélkül is tökéletesen működni a dolog. És ha az első rózsaszín köd felszálltával voltak is kételyeim Félgyerkőccel kapcsolatban, múlt hét óta él bennem a remény, hogy három gyerekkel sem fog összeomlani a világ, talán még anya sem.
Apropó, harmadik gyerek, híreim vannak. Félgyerkőc újabban egy babszerű tengeralattjáróban utazgat ide-oda a hasamban. Ha hanyatt fekszem, néha ki is emelkedik a hasamból, leparkol az egyik vagy a másik oldalamon, és egészen nekitüremkedik a tenyeremnek. Érezhetően szereti, ha simogatom, melengetem, a bökdösést, nyomogatást viszont már nem tűri, inkább sértődötten alámerül. Érzékeny gyerek, el tudom képzelni, micsoda hisztit csapna, ha megtudná, hogy az anyja még mindig nem tudott időpontot egyeztetni a védőnővel, és talán világgá menne, ha kiderülne, hogy még egy tisztességes kiskönyve sincs. Van viszont már időpontunk AFP-re, ahol ugyan megint megcsapolják a mamit, de mi ez ahhoz képest, hogy végre megint láthatom Félgyerkőcöt rúgkapálni egy kicsit, és talán-talán valami támpontot is kapok arra nézve, hogy fütyire vagy copfokra számíthatok a jövőben?
Panzej
