A hosszú hétvégén elhúztunk délre a teljes családdal. Meg sem álltunk Pécsig, ahol gyerekekkel még nem jártunk azelőtt. Kötelező körnek tűnt a Vidámpark, amelyről a neten azt olvastam, sajátos, múltidéző hangulata van. A szétesőfélben lévő, működés közben ijesztő hangokat kiadó játékok, az elhagyatott területen lévő rozsdaette vaselemek látványa valóban visszarepített minket az időben. Legalább ötven évvel. Komolyan elgondolkoztunk azon, hogy talán a Kész átverésben szereplünk, de rájöttünk, hogy sajnos ez a valóság. A kis kirándulásunkat ötezer forintunk bánta. És még az sem derült ki, mi az a "Super kecmec".
Amikor a gyönyörű környezetben fekvő Vidámpark bejáratához értünk, még nem gyanakodtunk. A pénztáros néni kedvesen magyarázott, van itt minden: hullámvasút, óriáskerék, elvarázsolt kastély, körhinta és még számtalan olyan játék, amelyet a gyerkőcök imádni fognak. A felnőtteknek fejenkénti 400 forintos belépő mellé még ránk sózott egy tízes csomag játékjegyet négyezerért, mert így olcsóbb. Csak azt felejtette el mondani, hogy nem biztos, hogy fel tudjuk majd használni a jegyeket.
Ahogy beléptünk a kapun, motoszkálni kezdett bennünk egy megmagyarázhatatlan rossz érzés. Egy teremtett lélek nem járt az erdőben, csak egy csonttá fagyott fiatal jegykezelő srác örült meg érkezésünknek és próbált rábeszélni, hogy üljünk fel a lovas körhintára. Egyelőre nemet mondtunk és folytattuk utunkat a hullámvasút felé. Út közben elhagyatott, rozsdásodó játékokat láttunk, régóta zárva tartó büfét, működésképtelen eszközöket, szétszerelt alkatrészeket. Pedig igazán kíváncsiak lettünk volna, mi lehetett fénykorában a „Super kecmec” névre hallgató izé, amely az út menti fák között gubbasztott.
Ekkor már sejtettük, hogy a hullámvasút sem az, aminek hallatszik, és nem tévedtünk. Egy néhány méter átmérőjű, kör alakú pályán nyikorgott a szerelvény, körülbelül egyméteres szintkülönbséget elérve a tízzel történő "száguldás" közben. Minden körnél (azaz cirka 10 másodpercenként) ránk vigyorgott az ottani jegykezelő, mintha valami ócska horrorfilmben szerepeltünk volna. Ezerkettőért.
A törpéknek tervezett óriáskereket picit megmosolyogtuk, de legalább látszott rajta, hogy nemrég újították fel. A dodzsem nem működött, mint ahogy a korongdobáló, a szerencsekerék, a céllövölde, a körhinta és még egy rakás másik játék sem. Már csak az elvarázsolt kastélyban bízhattunk, de azon kívül, hogy kisebb pánikrohamot kaptam a vaksötét folyosókon és a gyerekek visítoztak halálra váltan az idióta zöld szörnyek láttán, nem történt semmi varázslatos.
A vidámpark területén mindössze nyolcan voltunk: az én kis négytagú családom, a pénztáros néni és a három jegykezelő. Persze október végén nem számítottunk tolongásra, de így kicsit feszélyezve éreztük magunkat.
A kijáratnál még volt egy rakás jegyünk, a félig fagyott jegyszedő srác ránk is startolt. Az egymás mellett lévő három gyerekjátékra felültettük az aprónépet, mi pedig vacogva vártuk a körök végét, miközben sűrűn imádkoztunk, hogy nehogy akkor törjön el egy alkatrész. A türelemért jól megérdemelt jutalmunkat végül Villányban nyertük el néhány pohár vörösbor formájában, de ez már egy másik poszt témája lesz.
A Vidámpark a hétvégén bezárja kapuit, hogy majd májusban újult erővel nyissanak ki. Reméljük, amellett, hogy megőrzik a park retró jellegét, több figyelmet fognak fordítani a játékokra és az árakra.
