Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az első hetekben azt hittem, megúszom.
Az első hetekben azt hittem, megúszom. Képzeletben vállon is veregettem magam, hogy na ugye, a sok sport, a maraton futás meg a mindennap egy saláta, lám-lám fitti kis anyuka vagy te. Mindig jókat röhögtem magamban, amikor olvasgattam a koraterhesség tüneteiről: hehe, nekem kutya bajom. Aha persze, ahogy azt a terhesmóricka elképzeli. Mert a 8-9. hét környékén elkezdődött, és azóta is tart. Történt ugyanis, hogy egyik napról a másikra észrevettem, hogy émelygek. Ha kell, ha nem. Kajára gondolok, eszem, jóllakott vagyok vagy éhes, szagok, ételek látványa, tök mindegy. Émelygek. És ez még csak a kezdet…
A csodálatos német nyelvben van egy még csodálatosabb szó a puffadásra: Blähung. Ha valaki látott már a Sat1-en bifiduszos joghurtreklámot, akkor tudja, milyen szépen cseng kimondva: „bléééung”. Benne van, minden, amit most érzek: blééé és blőőő és blaaa. Rossz a gyomrom, és annyira nincs étvágyam, mint amikor egy-egy átmulatott éjszaka után 2 óra alvást követően mentem az egyetemre és nem tudtam eldönteni, hogy aludjak a padon, vagy okádjak a pad alá. Na de itt jön a nagy baj: hányni nem tudok. (Szerencsére, mert egyébként kevés dolgot utálok annyira…) De esküszöm, néha komolyan elgondolkodom azon, nem jobb-e azoknak a terheseknek, akik tudnak hányni. Komolyan. Mert az legalább megoldás. Pont. Vége. (Jó tudom, csak egy időre. De akkor is.) Az émelygés viszont reggeltől estig tart. Szédülök. Fáj a hasam. Puffadok. Na ezt különösen utálom. Több órám megy el azzal, hogy megpróbálom kitalálni, mit kívánnék úgy igazán. Mákos tészta? Cézár saláta? Kefir? Müzli szelet? A kedvenceim, és most a gondolattól is rosszul vagyok. És most nehogy valaki a házastársi keksz és a korpovit áldásos hatásáról kezdjen ódákat zengeni, mert megőrülök. Még, hogy készítsek az ágyam mellé reggelre néhány szem kekszet! Nem fűrészport akarok enni, hanem kaját!!!
Mondogatom magamnak, hogy enni kell, enni jó. Reggel még megy is nagy nehezen, de estefelé komoly harcokat vívok magammal azért, hogy valamit úgy istenigazából megkívánjak. Régebben tényleg tonnaszám ettem a zöldségeket és a gyümölcsöket, odafigyeltem a szénhidrát-cukor-fehérje stb egyensúlyra, esküszöm, jobb voltam, mint a béresalexandra. Most meg? Az egyetlen dolog, ami időnként jól esik, az a téliszalámis szendvics tormás majonézzel(???) – számomra is ufó jelenség, nem akarok róla beszélni. Hiába próbálnék én tudatosan (nem kettő helyett) enni, minőséget a mennyiség helyett, egyszerűen nehezemre esik. De miért pont most, amikor tökre kellene az energiapótlás? És mit mondok majd a gyereknek: anya lelki beteg volt, evési zavarokkal küszködött, és mint egy vérbeli bulímiás, legszívesebben meghánytatta volna magát?
Mafalda
