„Elültettek ma, anya. A Tomi mellé”. Nézem az arcát, elnyúlt a gyerek képe, rám sem néz. Pedig ez jó hír, mert a ’hülyegyerek’ Máté mellől elkerülni olyan lehet, mint a lottóötös. „ A Balog Tomi mellé”. Csend, nem érdemes most semmit mondanom, egy vezetéknévben benne van minden. A hirtelen kétségbeesés, a harag, a tehetetlenség, a demagógia. A levegőben kimerevedett feszültségben nyoma sincs az esélyegyenlőségnek, az elfogadásnak, távol vagyunk a toleranciától. A némaságom - és a gyerek némasága is - valljuk be, önmagában a Kirekesztés. Nem válaszolok rögtön, már a puszta gondolatát is kiiktatom a témának.
Este nézem a plafont, s azon mélázok, miért érzem magam hülyén? Mert rohannék a tanárhoz, hogy itt valami félreértés történt, az én lányom nem ülhet a Balog Tomika mellé, mert, mert, mert nem és kész. Vagy azért vet ki magából az ágy, mert valahol a sejtjeim mélyén tudom, hogy itt ez mindennek az alapja, ezeket a pici beidegződéseket kellene átugrani nagyvonalúan, ezzel esélyt adva egy következő, vagy későbbi roma generációnak arra, hogy integrálódjon a kultúránkba. Felkarolva őket, ha hibáznak, újabb esélyt adva, s megtanítani őket elfogadva velünk élni, normálisan. De hát miért én kezdjem el és legyek nagyvonalú? Na, ja, ha a Bianka mellett ülne a srác, mélységesen lenézném az anyukát, hogy tiltakozik. Én nem tiltakozhatok. Némán sem.
Nem nézhetem át a gyerek fejét sunyin, hogy észre ne vegye, hogy az anyja gyarló és ostoba. Nem merülhet fel bennem az első alkalommal, a másodperc tört része alatt az sem, hogy az eltűnt toll Tomika felé keresendő, mert ha megtalálom a táska alján, még jobban szégyellem magam. Nem szaladok a Balog szülőkhöz, ha a lányom hazahoz egy trágár szót. Nem tehetem. Ha a gyerek uzsonnája tűnne el, vajon mit csinálnék? A legjobb az lenne, ha másnap duplán csomagolnék szendvicset, ezzel legalább tennék is valamit.
Nyolcévesen én is egy Balog Tomika mellett ültem. Nem volt köpenye, csak ritkán, amikor otthon rákerült a sor. Füzetei sem voltak, és egyáltalán, komolytalan volt az egész iskolába járása, senki nem lepődött meg, amikor többet nem jött. Mi pedig azt játszottuk a szünetben, undorodva sikítozva, hogy „Te vagy a retkes Baloooog”.
Ülök a nyílt napon a zsúfolt terem szélén, mellettem anyuka, élénk ünneplő szoknyában, büszkén feszít. Nézem a gyerekeket, sorakoznak, fekete, fehér, mint a zongora. Némák, csillog a szemük, még bármi lehet, még minden megtörténhet. De ma még nem fog, csak ünnepet ülünk. Majd holnap. Látod?
