Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Úgy gondolom, most már ideje tovább lendülni a beszoktatáson, a gyerekek reggelente felváltva hol sírnak, hol nem.
Úgy gondolom, most már ideje tovább lendülni a beszoktatáson, a gyerekek reggelente felváltva hol sírnak, hol nem. De hát tőlünk sem várhatja el senki, hogy fülig érő szájjal menjünk minden reggel a melóba! Főleg, mert nekünk ugye ciki, ha a kapuban üvöltve szorongatjuk valakinek a lábát, hogy nem akarunk bemenni, lépjünk tehát egy picit ezen túl! Mégpedig azért, mert nem árt elgondolkodni azon, hogy mi a rák történik a gyerekünkkel az óvodában. Persze jó helyen van, aranyosak az óvó nénik. A dadus is aranyos. És a gyerekek? Nos, ők már nem annyira, legalább is nem mindegyik. Reggelente csak nézzük a sok síró, szinte még babaméretű gyereket, ahogy a pufók kezeikkel próbálják felhúzni a kiscipőt, meg a váltógatyót. Aztán arra nem is gondolunk, hogy ezek a kis helyes törpék néhány óra múlva átváltoznak kényúrrá, terrorista, hedonista kisistenné, akik egy egész csoportot képesek két dadus és két óvó néni mellett sakkban tartani.
Király. Ehhez egyébiránt nem árt, ha hozzászokunk, mármint ahhoz a tényhez, hogy a gyermekünket kiengedtük a kipárnázott babaszobából. Nem állunk már mellette a homokozóban, ahol példálózva mondjuk hangosan: Pityu, ne vedd el a kislány lapátját. Mindeközben óvatosan, hogy ne legyünk nagyon feltűnőek, kivesszük egy másik határozottabb fajta kölyök kezéből gyermekünk autóját, s csak kicsit téptük ki a mancsai közül, hát istenem. Nagyon szorította.
Délután cammogunk haza, jönnek a szokásos kérdések: Aludtál? Finom volt az ebéd? Kivel játszottál? Mit csináltatok az udvaron? Szép csendben szivárognak az információk, ’hogyaszongya’: "Nem játszottam az udvaron senkivel. Elbújtam az alagútban. Nem, nem látott az óvó néni. Azért, mert a Buta Fiú ellökött és a fejemre szórta a homokot. Sírtam."
Másnap már célirányosan kérdeztem, nem szaroztunk az ebéd és alvás témakörön. A Buta Fiú, mint kiderült, valóban kiérdemelte a nevét, ma is rendet tett a csoportban. Első András mellkasán karmolásnyomokkal mesélte el az atrocitást a mosdóból, s ekkor, bár nem vagyok az uszítás híve belecsaptam a lecsóba:
Árulkodni igenis hasznos, ha bárki bánt, mondd meg az óvó néninek (majd ráérünk leszoktatni egy-két év múlva erről)! Ha bántanak, nyugodtan üss vissza. Lehetőleg úgy, hogy azt már ne lássa senki, de ne hagyd magad! Ha valamit erőszakosan elvesznek tőled, vedd vissza! Ha sorakozni kell valamiért, vagy helyezkedni, tessék tolakodni, mert a büdös életben nem jutsz előre!
Ez a néhány antiszociális útravaló hosszú évek tapasztalata alapján lett összeállítva, első gyereken lett tesztelve, akit szerencsétlenségére arra treníroztunk, hogy legyen kedves, ne árulkodjon, egyszóval legyen tündéri gyerek. Azóta felülírtam ezt a dolgot, Panna sok rossz órától menekült volna meg, ha előbb teszem.
Ezek után nem marad más hátra, mint hogy otthon esszük a kefét, ma vajon mi történik az oviban. Mert hiába kérdezzük a gyereket, hiába akarjuk normálisan felgöngyölni az eseményeket a pedagógus segítségével, ezek az apró (vagy nagy) harcok sutyiban zajlanak. Igen anyuka, Jocó egy kicsit erőszakos gyerek. Köszi.
Mi pedig gondolatban kihívjuk Jocót az udvarra, nyaktájékban kicsit megszorongatjuk, s kilátásba helyezünk egy alapos megruházást, ha nem száll le a gyerekünkről. Néha ezt a képet átváltjuk arra, ahogy a Jocó gyerek antipatikus anyukáját osztjuk ki a folyosón, s néhány szimpatizáns még meg is tapsol távoztunkban. De hát félünk a GYIVI-től, utálnánk a börtönkosztot, így nem marad más, mint a gyerekünk távirányítása, s életre nevelése. Azt hiszem.
