Nagy napra virradtunk, mert András, azaz öcsike szeptember elsejétől ovis.
Nagy napra virradtunk, mert András, azaz öcsike szeptember elsejétől ovis. Az anyukák pedig képesek olyan tüneteket produkálni, mintha soha az életben nem írattak volna be egy gyereket sem bölcsibe, oviba, iskolába. Bizonyára azért, mert most egy hiperérzékeny fia van a szóban forgó muternak, aki hazafelé az első, ünnepélyes ebédbefizetés, teremlátogatás, jelmegtudás után faarccal közölte, hogy ő tuti nem jön soha többet ide! Míg Panna boldogan ment bölcsibe is, s az ovival sem volt semmi gubanc, első Andrásnál már legalább egy éve kényes kérdés volt ez az egész közösséges történet. Nála a bölcsit nem is próbáltuk meg, s az ovira való tréningezés is megkezdődött már tavasszal.
Miután megszavaztattam az olvasókkal, hogy Bandika milyen csoportba járjon , s érdekes módon nem az jött ki, hogy oda, ahol csinosabb az óvó néni, hanem a normál csoport győzött a vegyessel szemben, ezután sem nyugodtam. Hetekig a témába vágó irodalmat kutattam (első versenyzőnél szeptemberig nem is voltunk az oviban), végül meggyőztem magam a vegyes csoportról. Annak ellenére, hogy a vezető óvónő tájékoztatott, hogy a picik többségét a normál csoportba fogja tenni, s nem ígérhet semmit, én kötöttem az ebet a karóhoz. Volt a döntésemben egy kis logisztikai hatás is, hiszen a vegyes csoportos épület a lányom sulijával szemben van, mekkora királyság egy parkolással elintézni az egészet (persze a fő érv a pedagógiai oldal volt), Öcsike, neked meg milyen jó lesz, hogy átlátsz a tesódhoz!
Egész nyáron komoly rémálmaim voltak az ovival kapcsolatban, hogy jól döntöttem-e, hogy nem hülyeségért kardoskodtam, mikor minden korabeli gyerek a saját korosztályával, együtt indul, ráadásul a számunkra is ismert oviban. Mostanra eljutottam odáig, hogy az első szülőin megpróbálok megint beszélni a vezető gondozóval, hogy rágjuk át újra a kérdést, ha még lehet. Pontosan úgy, mint egy elsőgyerekes anyuka, akiken hullára röhögtem régen magam, hogy mit csinálják a fesztivált minden körül.
Ma szerencsére megoldódott a problémák egy része. Besétáltunk a központi oviba, s közben témázgattunk öcsisajttal.”Nem, Andriska nem ide fogsz járni (a bűbánatnak kellett erősködnöm, hogy a másik helyre kerüljön)”. „Tudom, hogy a Panna is ide járt és szuper a játszótere (ja, a másiké meg lerobbant trágya)”. „Tényleg itt vannak a Panna óvó nénijei is” (az új helyen a kutyát nem ismered) . Elolvasván a tacepaót, újra fény derült az alagút végére: Első Bandika a méhecske csoport tagja, s a halacska jel büszke tulajdonosa. Sima csoportba, eredeti épületben. Újabb beszélgetés következett, hogy de nagyon jó, mégis ide fogsz járni, s hála istennek, az óvónő jól döntött helyettem, sziklák zuhantak a mellkasomról. Ez az egész történet ékes példája amúgy szülői következetlenségnek, ugyanis öcsi első, legörbült szájú kérdése ez volt: „Nem lesz a Panna velem szemben, közel?” ÁÁÁ.
A helyzet tehát élesedik. Andris, még ha komoly fenntartásai is vannak az ovival kapcsolatban, hétfőn belecsapott a lecsóba. Addig pedig beszélgettünk, próbáltuk megteremteni az igényt benne, meg a kedvet is. S megpróbálom elfelejteni azt az aprócska tényt, hogy ő az a kisfiú, aki legszívesebben visszabújna a mamájába, valamint saját paráimat próbálom nem rátelepíteni, ki tudja, milyen sikerrel.
