34.
34. hét
Összefutottam egy barátom hetedik hónapban levő nővérével, nem ismerjük egymást nagyon jól, de remekül elcsitcseteltünk a hasunkról, hogy ki mikor, mi lesz a neve, szabad-e bemenni a Balatonba stb., aztán mosolyogva elváltunk. Erre nem azt hallom vissza a baráttól, hogy a nővére szerint milyen kínos terhesbeszélgetés volt?
Töprengtem, töprengtem, aztán végül arra jutottam, hogy nem csoda, neki ez az első. Ő még „normális”. Vagyis már a szakadék szélén táncol, fél lábbal a másvilágon, de ő ezt még nem tudja. Ő még egy átlag lány, aki reggel munkába megy, délután tornázni, este moziba vagy vacsorázni a pasijával, szép a lakása, vannak kedvenc filmjei, és van én-tudata. Ő még csak ő. Ha a terhességről kérdezik, válaszol, de csak röviden, mintha a náthájáról vagy az épülő házáról mesélne. Mert ez még csak egy állapot, nem egy új élet. Tudom, mert én is pont így voltam vele.
Aztán az ember szép lassan alakul át anyukává, akármilyen bénán is hangozzon. Közhely, hogy minden megváltozik, de az nem, hogy tökre nincs kivel megbeszélni. Hiába folytattam intelligensen csillogó beszélgetéseket a norvég bőriparról annakidején, most arra leszek kíváncsi, hogy mi a szarért nem szopik/harap/üvölt ez a csecsemő. Miért pattanásos az orra, mikor kell beoltani, kinek jött be a felfújható kerekű babakocsi, és melyik étteremben van etetőszék. És ezt csak olyanokkal tudom megbeszélni, akik ugyanabban a cipőben járnak, még ha annakidején meg is fogadtam, hogy én aztán nem leszek „játszótéri anyuka”, nem ismerkedem csak azért, mert valakinek van egy kölyke, és megőrzőm a személyiségem. Persze, meg is őriztem, valahol ott van a kamrában a fekete gurulós bőröndben, meg is kéne nézni, megvan-e még.
Nekem ez a terhesség-téma kifejezetten felüdülés a gyerek-téma után. Mintha egy kis nyaralás lenne. Végre nem más kakijáról-pisijéről-hányásáról dumizom, hanem a sajátomról. Még ha az egész ugyanolyan gusztustalan vagy fárasztó is, de legalább megint rólam szól. Még egy icipicit...
