A nyaralás minden épeszű ember számára egyet jelent a pihenéssel, lazítással. Van azonban egy embercsoport, akik gyomra neurotikusan összeugrik eme szó hallatán. Nos, ők, a kisgyerekes anyukák és apukák most nyugodtan tarthatnak egy kis síró-, vagy inkább cinikus röhögőszünetet, mert az évek múlásával a nyaralás kimondásakor, az első pálmafás képek után jönnek a valós emlékek is. Ahogyan agyhalottan állunk egy famászóka alatt, ami valójában a nap fénypontja, mert legalább nem kell kétségbeesve mindenféle olyan programot kitalálni, amivel a kecske is jóllakik, de a káposzta is megmarad. Azaz mi is megpróbáljuk magunkat felnőttnek érezni, s a pattogó gumilabda-gyerekeket, akik nem mellesleg hangosak is, mint az állat, nem kell másodpercenként lenémítani az egyetlen múzeumlátogatás-próbálkozásunk alatt. Sőt, amikor leülünk egy kávé mellé, két mondatonként kell elmenni megnézni a homokvárat, vagy a kavicsembert. Végül nem akarunk hirtelen a hintát löködve mást, csak hazamenni a nyaralásból, hogy jól kipihenjünk magunkat.
A történet ott kezdődik, hogy végre a kisbabás korból kinőve, megpróbálunk valami bátrabb célpontot belőni, s mondjuk átlépjük valamelyik határt. Ez a dolog amúgy teljesen zavaros, hiszen egyszerűbb egy babakocsis gyerekkel nyaralni, akit oda tolunk, ahová megyünk, etetjük, hurcoljuk, altatjuk, tiszta sor. Mindegy, mi most amúgy is a megzavarodott szülőkről beszélünk, akik gyerekméretű gyerekkel nyaralnak. Akik már az autó elindulása után fél órával, közvetlenül a kerületből kiérve elkezdik: „Ott vagyunk már?” Majd két kilométerenként:” Messze vagyunk még?”. A köztes időben pedig: „ Mikor érünk már oda?” De mi nem, nem fordulunk vissza a kijózanító jeleket hallva.
Mert mi naivan azt hisszük, hogy ha megérkezünk, akkor az tényleg jó lesz nekik. Végülis igen, körülbelül fél percig. Ugyanis, amíg mi a hosszú utazást pihennénk ki a kicsomagolás után, a mi kis duracell nyulaink már karúszóban ugrálnak, hogy induljunk a strandra. Hiszen ezzel hergeltük hónapokon keresztül, ’nehogymá’ ne legyen a vízben 5 percen belül! Ez az a pont, ahol elvesztünk, mert innentől kezdve nem érjük utol a biológiai ritmusunkat.
A strandon ugyanis hiába próbálunk úgy viselkedni, mint a felnőttek, egyfolytában harcolunk. A folyton vízbevágyó gyerekkel, hogy néha dugja ki a fejét a vízből. Aztán azért is, hogy egyen, amikor már tényleg kéne, hogy naptejes legyen, mielőtt szétégne, s hogy ne hisztizzen minden klassz dolognak látszó szarságért. Amúgy úgy is fog, de mindegy. Hamar rájövünk, hogy ezek a strandolások már messze vannak a vizsgaidőszak utáni medence melletti heverészéstől.
Amikor beülünk a helyi kultúr, hangsúlyozom, KULTÚR ellátó egységbe, s már annak is örülünk, hogy nem micimackós tányérból kell ennünk, annak meg pláne, hogy nem a saját főztünket esszük, nos, ekkor először sírunk legbelül, hogy a gyerek elkezd poénból gusztustalankodni, minden figyelmeztetés és kérés ellenére. Végül, mivel túlélők vagyunk – különben nem lenne gyerekünk - inkább hisztérikus röhögésbe kezdünk, miután a gyerek beterítette a környékét tésztával, beleértve minket is, s a német, faarcú turisták döbbent csöndben nézik a jelenetet. Mi pedig tudjuk, míg élnek, nem felejtik el ezt a kis epizódot, de hát őket is anya szülte és talán még gyerekük is volt a távoli múltban.
Aztán egyszer csak beborul, sőt, esik is. Ennek tulajdonképpen örülünk, mert legalább pihenhetünk egy kicsit a strand nevű burleszk után, de aztán rájövünk, hogy mindennél van rosszabb. Az eső és szél elleni menekülés, üdülő központban koncentrálva például ilyen. Jó, a múzeumi próbálkozás értékelendő, de hamar hamvába hal az ötlet, hacsak nincs a közelben valami interaktív dolog, s nem kriptabeli hangulatot kell őrizni az andalgó párocskák között. Ha éppen nem esik, akkor sétálhatunk a mólón, ahol azért megy mindenki nagyon, nagyon lassan, mert tudják, hogy ha belehúznának hamar az összes program (és falu) végére érnének, így inkább totyognak. Néhány ilyen nap után örömmel megyünk újra a strand nevű vesztőhelyre, ahol a homokozó mellett, vagy a mászókának dőlve legalább a gondolatainkat néha rendezhetjük.
Végül mire teljesen asszimilálódunk ezekhez a nyaralós szitukhoz, egyszer csak a lányunk elkezd fanyalogni a velünk való strandolástól, a fiunk pedig egész nyáron a haverjaival nyaral, vagy edzőtáborozik. Mi pedig a helyett, hogy örülnénk, elkezdjük visszasírni a régi, családi nyaralásokat.
