Gyűjthetünk bélyeget, meg szalvétát, csokipapírt is, meg sztárképeket, esetleg csillogó köveket, vagy a pasik skalpját, ezzel mind valami titkos gyűjtőszenvedélyünket elégítjük ki.
Gyűjthetünk bélyeget, meg szalvétát, csokipapírt is, meg sztárképeket, esetleg csillogó köveket, vagy a pasik skalpját, ezzel mind valami titkos gyűjtőszenvedélyünket elégítjük ki. A gyerek viszont a legtöbb gyűjtögetős darabjával státuszszimbólumot épít a közösségében. Előbányásztam én is, hogy gyerekkoromban mennyi és főként milyen marhaságokkal gomboltam le jó anyámékat, s aki kellően koros, mint én, bizonyára emlékszik is rá.
A moncsicsi az eggyel fölöttem lévő korosztály őrülete volt és abból talán elég volt egy is, hogy ne érezd magad a társadalom (iskola) perifériáján. Ami engem érintett, azok a kis rizzsel tömött, cérnahajú, anyagbabák voltak, orbitális fejjel és jópofa felirattal a hasukon: Szeress! Volt vörös hajú, meg szeplős baba, és a fenti szöveghez hasonló, mélyenszántó üzeneteket hordozott mindegyik. Akinek nem volt ilyen izéje, az nem is volt emlékeim szerint ember, legalább olyan nem, aki számít.
Aztán nem sokkal később jött a kanyargós kulcstartó, ami nem volt más, mint telefonzsinór-darabka, különböző vastagságban, színben és hosszúságban. Azt hiszem, a legmenőbb a piros és a fekete volt, vékony változatban, de vagány volt a flitteres, csillogós darab is. Így volt néhány jó hónapja valamilyen kábelgyártó részlegnek, amíg le nem futott az őrület. Ha már kulcstartóról beszélünk, ne felejtsük kis a fütyülős, vagy tapsolós darabokat, ami állítólag azért volt jó, mert sosem veszett el. Az viszont már kevésbé volt vicces, amikor minden hasonló frekvenciára (típustól függően tapshoz, vagy füttyhöz hasonló) reagált a kis kütyü, így hamar a balázs-láda aljára került szegény.
A következő, anyámék számára szabotált őrület a neon, kötött pulóver volt. Iszonyat neonrózsaszín, iszonyat neonzöld, valamint neonsárga változatban (az is iszonyat). Talán még denevérujja is volt ennek a csodának, nem emlékszem pontosan, ami biztos, hogy V nyaka volt. És minden menő csaj azt hordta, aki nem, az egyszerűen egy divatjamúlt béna volt csak. Mint én. Ahogyan ma visszagondolok azokra a hányadék pulcsikra, hálásan megveregetem anyám vállát, jól csinálta, hogy betartott. Akkor azonban visszamaradtam a fejlődésben lelkileg.
Szerencsére a neon-őrületnek volt egy kompromisszumkedvelő irányzata is, neon cipőfűzők formájában. Igen, felemásan variálva, az volt ám a királyság, fehér sportcipővel! Ráadásul mennyivel gazdaságosabb beruházás volt, mint a hányás pulcsik vásárlása!
Ezután a kis időutazás után ugorjunk fejest a mai csitrik őrültségeibe! Ha egy évvel ezelőtt megkérdezik tőlem, hogy mi az a marhaság, amit soha nem engedek meg a gyereknek, benne lettek volna a 10-es listámban a kerek, műanyag gömbökből kivarázsolható IZÉK, amiket egy, vagy két százasért vehetünk meg. Nos, lehet, hogy más kerületben nem, nálunk kitört, az ebből a gömbből származó, Micimackó figura (vagy mókus, estenként Hello Kitty), valami egyéb gumiruhába öltöztetett (állat, vagy eszköz) őrülete. Felfűzik a kölykök a figurákat (minél nagyobb a kupac, annál nagyobb menő vagy) és hurcolják a suliban, csereberélnek, mi hülye szülők meg úgy látom, hogy egy emberként támogatjuk ezt. Megértem, mikor tudjuk a gyereket 100, vagy akár 200 forintért boldoggá tenni? Így gyűjtögetünk tovább most is, s kompenzáljuk a neonpulcsikat.
A ti kölykeitek mit gyűjtenek?
