25.
25. hét
Még hogy kicsi a hasam? Meg szexi? Kikérem magamnak! Eeeeez szerintetek kicsi???
Na de amiről írni akarok. Gondolom, mindenkinek van néha szar napja, sőt bizonyos napokon egyszerre sok embernek van szar napja. De amikor egy terhesnőre jön rá a hoppáré, akkor isten irgalmazzon mindenkinek!
Tudom, hogy sokat panaszkodom, meg általában sötétebben látom a világot az átlagnál, de az csak vicc, irónia, hogy könnyebben átvészeljem ezt a borzalmas kilenc hónapot. De ez a hétfő, hát az tényleg maga volt a pokol! Nem tudom, miért, a csillagállás, vagy a front, talán valami poszt-Medárd, de basszus egész nap majd szétvetett az ideg. És ilyenkor nem segít a pihenés, a hideg zuhany, a beszélgetés, mert szinte érzem a fortyogást az agyvelőmben, ahogy kémiai reakcióba lép a lila gőz a zölddel. Vagyis, nem én tehetek róla, hanem a természet.
Idegesített a napsütés, az eső, a srác, a pasim, hogy nem jött a busz, hogy gyorsan ment a busz, hogy nem engedtek a babakocsis helyhez, meg hogy nincs egy normális közért a lakóhelyemen, ahol lenne kakaóscsiga. Hát igen, helyben vagyunk. Este hatra jöttem rá, hogy biztos az a baj, hogy nem ettem egész nap semmi finomat, és veszek egy kis kakaóscsigát. De Újlipótváros amúgy se a közértjeiről híres, pláne nem hétfőn, ezért mint egy szökésben lévő őrült, rohantam (gurultam) kisboltról kisboltra, hátha valahol még adnak nekem valami édes tésztafélét. Már a kakaó sem volt fontos, felfaltam volna bármilyen malomipari terméket, amiben van liszt meg cukor.
Ámokfutásom alatt persze több régi ismerőssel találkoztam, akiknek vagy csak nem köszöntem (a szerencsésebbjének) vagy igen bunkón viselkedtem, amikor szegények udvariasan érdeklődtek, hogy nahát, jön a baba? mikor? és mi lesz a neve? Ez tényleg nem az a pillanat volt, amikor szívesen belementem volna egy „hogyhogy még nincs neve ennek a szerencsétlen gyereknek” beszélgetésbe, pláne a tíz évvel ezelőtti szomszéd nénivel. Ennek ellenére, bár nem nagyon sanszos, hogy a Porontyot olvassa, de ezúton is elnézést kérek Simon Danitól, volt kollégámtól, aki most nyilván meg van győződve arról, hogy nálam nagyobb tahót nem hordott a hátán a föld. És egy kicsit igaza van.
