Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
23.
23. hét
Már az elsőnél is éreztem valami ilyesmit, de akkor még elhessegettem, mert magam előtt is szégyelltem, az Anyák Lenézésétől meg rettegtem. De most már eljött az idő, kimondom: nem szeretek terhes lenni!
Kétféle terhesnő van, és nem több. Van, aki imádja, és van, aki utálja. Persze, vannak tényezők, mindenféle helyzetek, amik még jobban rontják vagy javítják a dolgot, de alapvetően ez embertípus kérdése. Én nem szeretem, hogy ki kell bújnom a bőrömből. Nem mintha Miss World lennék, de eltelt 30x év, amíg megszoktam, hogy valahogy kinézek, és most nem szeretek nem úgy kinézni. Nem szeretem, hogy folyton ólmos fáradtságot érzek, hogy dagadnak az ereim, hogy alig bírom vonszolni magam a 80/60-as vérnyomásommal.
Azt sem szeretem, hogy eleszem a pasim vacsoráját is, meg a gyerek túrórudiját. Azt sem, hogy nem bulizhatok, illetve persze, elmehetek, de úgyse ihatok Long Island Ice Teat, meg nem drogozhatok meg cigispogózhatok, és különben is tízkor elalszom. A hormoningadozásaimat se szeretem, hogy sokszor idegbeteg vagyok, és csúnyán kiabálok mindenkivel. Kórházba is utálok járni, meg havonta nőgyógyászhoz. És még egy csomó dolgot utálok, ami most nem jut eszembe, pedig hétről-hétre fárasztalak vele titeket.
De van, aki viszont mindezeket imádja. Ő nem érez fáradtságot, nem ideges, nem hízik, vagy csak leszarja, mert kivirul, és még sötétben is látszik rajta, hogy ő egy Mintaterhesnő. Őt az isten is anyának teremtette, sőt, nem is anyának, hanem kismamának. Minden szülés után már másnap szívesen elölről kezdené. Ő egyszerűen végig boldog, és ezért én nagyon irigylem.
De én meg nem vagyok az. És ehhez semmi köze annak, hogy az illető milyen anya lesz, ha megszületik a gyerek. Ez az, amit én se tudtam az elsőnél, de amire rájöttem, és már nem félek kimondani. Mert a terhesség és a gyerek két tök más dolog. Ez olyan, mint edzeni az olimpiára. Ki szeret minden nap, télen-nyáron hajnalban felkelni, elmenni edzésre, aztán délután is, évekig? Aztán ott állsz a dobogón és már tökmindegy az egész, nem is emlékszel rá.
Én is ugyanúgy szeretem a gyerekem, mint mindenki más, sőt, szuperanyuka vagyok, és kettővel is az leszek. Amúgy meg röhögök magamon, és nem a szoba sarkába bújva depizem végig a 9 hónapot. De ennyi, köszönöm szépen. A harmadikat postán kérem.
