Most nem megyünk bele a neveléstörténet részleteibe, inkább darázsfészekbe nyúlunk.
Most nem megyünk bele a neveléstörténet részleteibe, inkább darázsfészekbe nyúlunk. Nem vizsgáljuk, atyáink idején, vagy akár a mi gyermekkorunkban elfogadott volt-e a testi fenyítés („Hányszor mondtam fiam, Bendegúz, hogy javulj meg, mert előbb-utóbb elvisz az ördög!" "Javúnék én, édesanyám, de nem megy az könnyen faluhelyen” Durr.), arra vagyunk kíváncsiak, napjainkban elcsattan-e néha egy-egy pofon, előfordul-e, hogy a büdös kölyök seggére, kezére csapunk?
Heti kérdés.
Már most borítékolható, hogy a válaszadók két pártra fognak szakadni. Az egyik csoport elképzelni sem tudja, hogy lehet kezet emelni egy kisgyerekre. Felteszik majd azt a kérdést, hogy a felnőtt miért nem felnőttel verekszik, miért szegény ártatlan kölyökkel. Szerintük nincs olyan ok, ami miatt a szülő megüthetné gyermekét.
Ekkor majd jön a másik táborból valaki, aki úgy gondolja, hogy néha egy-egy pofon, fenékre ütés azért megengedett, ha a gyerek rossz fát tesz a tűzre. „Én is kaptam pofont gyerekkoromban, mégis felnőttem!” Természetesen mindkét tábor mélységesen fel van háborodva a napvilágra került brutális gyermekbántalmazási ügyeken.
Az árnyalatokat jól lehet érzékelni szép magyar anyanyelvünkben: mást jelent a ráüt és mást a megüt szó. Képzeljük el, hogy ráütünk a gyerek kezére. Aztán képzeljük el, hogy megütjük a gyereket. Hol van a határ az ártalmatlan és a káros fenyítés között? Kell-e verni a gyereket? Szabad-e ráütni?
