Hiába repkednek a mínuszok körülöttünk, valahogy a zsigereimben érzem, hogy küszöbön a tavasz.
Hiába repkednek a mínuszok körülöttünk, valahogy a zsigereimben érzem, hogy küszöbön a tavasz. Pedig hóvirágnak még híre sincs, nálunk ugyanis valami mutánsfajta nő, előbb hervad el a tulipán, mire kinő. Mi sem bizonyítja jobban, hogy itt a tavasz, hogy magot ültetek. Beza, palántázom! Hiába lehet cirka 150 forintért megvenni májusban a profi növényeket, én ablakpárkányon nevelgetek. Nem is tudom, hogy miért csinálom, talán a hagyományteremtés a legfőbb oka.
Hülye szentimentalizmus, de mindig eszembe jut, hogy majd a gyerekek tél végén arra gondolnak felnőttként is, hogy anyám ilyenkor ültette a magjait. Mert nagyanyáinak volt rendszere, hagyománya, története, anyáinknak nem. Az ő koruk valahogy nem arról szólt, gyökértelen egy nemzedék lett végül, átugrott generáció. Így próbálok gyökeret ereszteni valahogy a magjaimmal.
Tavaly a családom masszívan kiröhögött, aztán, amikor ért a paradicsom nem szóltak egy szót sem. Egyrészt, mert mégis csak kineveltem őket, másrészt hallgattak a kudarcomról is, ugyanis az összes paradicsom akkora lett, mint egy szem cseresznye (nem ártott volna a mag zacskóját elolvasni, sikeresen balkonparadicsomot vetettem).
Idén újult erővel csaptunk bele a projektbe, a két gyerek és én. Mivel baromra hideg volt kint, a céleszközöket és egy szerény zsák földet cipeltünk a konyhába. A két gyerek magán kívül volt az örömtől én meg fél óra múlva a pipától, ugyanis beterítették sötét földdel az egész konyhát. Egy szót sem szólhattam, mert én voltam a legfőbb tettestárs. A két óra földindulás eredménye 96 paradicsommag és 64 retekmag lett. Azt hiszem, idén még piacozni is fogok. No, a lényeg, hogy azóta a család kétóránként járul az ablakhoz, hogy szemmel tartsuk a birtokunkat. A legnagyobb izgalom pedig azóta van, mióta sorra jönnek ki a csírák és lelkesen locsolunk, többen párhuzamosan. Remélem, túlélnek minket a növények idén is.
