Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Öt nap Párizs, gyerek, rohanás, kötelezettség nélkül, mi az, ha nem álom! Hát persze, hogy az, annak ellenére, hogy van bő két napom, amikor teljesen idegen országban, szegényes angolnyelv-tudással feszülök neki a városnak.
Öt nap Párizs, gyerek, rohanás, kötelezettség nélkül, mi az, ha nem álom! Hát persze, hogy az, annak ellenére, hogy van bő két napom, amikor teljesen idegen országban, szegényes angolnyelv-tudással feszülök neki a városnak. Amúgy meg felnőtt nő vagyok, mit parázok gyermekded dolgokon, nem tudom.
A repülőn végre világossá válik, miért van a biztonsági öv, amit ki sem kapcsolunk, olyan rázós az út a vihartól, mintha a régi M7-esen száguldanánk egy ladával. Szerencsére az alkohol nyugtat ugye, akár zuhanhatunk is, jótékony ez a köd. A gép leszáll és amikor a rosszarcú taxis, aki cirka 70 euróért visz minket egy általunk nagyon puccosnak ítélt szállodába, csak kicsit érzem magam madárnak. A néger portás elsüti a viccét a szállodában unatkozó asszonykákról (próbálok mosolyogva úrinő maradni), a londiner pedig leakaszt minket egy tízessel. Nézem az ajtón kívüli világot, már határozottan antiszociális vagyok, s nem értem, mit keresek én itt. Néhány óra múlva pedig azt, hogy otthon mit keresek.
Tulajdonképpen jó érzés, hogy magyarnak mondhatom magam, cseppet sem vagyok jobb, mint a többi 11 millió társam. Az első perctől kezdve puffogok, hogy nálunk ez meg az miért nincs így, hoppá, a franciák miért tudják megoldani a gazdaságukat, a szociális környezetüket a ruházkodásukat, a boltjaikat, a körömcipőjüket, az apró pici tincseket a fülük mellett? Egyszóval IRIGY vagyok. Jó turistaként lerovom a köreimet a Notre Dame-ban, az Eiffel-toronynál, elkopott a csóró cipőm a Szajna-parton, fizikailag kikészítek egy férjet a Louvre-ban és a Rodin múzeumban, s tátom a szám, hogy a zárkózott (tényleg az) Franciaország mennyire színes. Szűk látókörömet mi sem bizonyítja jobban, hogy a feketékről, indiaiakról, arabokról le nem bírom venni a szemem, hol bámulok, mint az állatkertben, hol pedig félek, mert ugye a hülye előítéletek, meg robbantások, meg rablások. De hát csak egy keveset látott asszonyka vagyok.
Miközben átgyalogol rajtam egy kínai csoport, élükön egy esernyőt feje fölött lóbáló nővel, rájövök, hogy gyereket még nem is nagyon láttam, csak elvétve. És megtört nyugdíjast sem. Sőt, valahogy nem látok olyan embert, akire ha ránézek sajnálnom kellene. Talán a hajléktalant, de hát ő is tud legalább egy nyugat-európai nyelven: franciául, már jobban áll, mint én. A Luxembourg-kertben felfedezem Párizs valamennyi egy méteren aluliját, akik pöpec ruhában, sapka nélkül rohangásznak. Tényleg senkin nincs sapka, csak rajtam, gyorsan be is gyűröm a vászontatyóba. Apropó, vászontatyó: a harmadik napon úgy érzem magam, mint egy hatvanas évekből ott ragadt hippi. Mert a francia nők szoknyában és csizmában születnek, világos, így csöppet sem csodálkozom azon, hogy a gyerekeket vasárnap talpig úriban röptetik a zöldben.
És most kapaszkodjunk meg, szemben találom magam egy játszótérrel, ami mellett szülőhülyítő ringlis is van (természetesen régi típusú, lovas, nem holmi kétpálcás vurstlis). A játékokról a gyerekek úgy lógnak, mint a méhek a szőlőfürtről, s minő döbbenet, belépős a történet. Nálunk a városligeti játszóterek hasonló kondíciókkal bírnak, itt ellenben 2-3 euró a díja a vasárnapi boldogságnak. Sokan csak kívülről utasítják a gyereket, hogy másszon le Jean-Michel fejéről és egyebek, a tömeg azonban így is átláthatatlan. Vajon jobb lenne nekünk attól, ha mi is fizetnénk? Vagy rosszabb? Nehéz eldönteni, hogy ha kizárjuk a játszótérről a nehéz körülmények között élők gyerekeit (nem minden hely ilyen természetesen ott sem)az mikortól szegregáció. De hát ők akkor is ott tartanak ahol, mi pedig ugye tudjuk, hogy hol. Merthogy Franciaországból nézve egy kicsi kis nép vagyunk, akik sokszor széllel szemben próbálkozunk, részletekben veszünk el, s ahelyett, hogy egyet előre lépnénk, inkább kettőt hátra teszünk meg. S természetesen mi vagyunk a világ közepe (ezt a francia is így gondolja magáról).
A harmadik napon már rezzenéstelen arccal ülök Samuel L. Jackson hasonmása mellett, s szállok ki a metróból a La Défense magas felhőkarcolóinál. Ekkor végérvényesen eldöntöm, hogy innentől kezdve utazunk, méghozzá gyerekestől. Hogyan tudhatná csóró gyerek, hogy merre menjen, nem csak irányban, hanem mindenben, ha nem látja, hogy hogyan működnek máshol a dolgok. Egyébként kicsiny országunk legnagyobb baja, hogy valóban nehezen nyitunk bármerre, még a szomszéd tehene felé sem, mert ugye az dögöljön meg. S talán, ők már nem lesznek olyan elveszettek, mint én, az anyjuk. Aki lerokkan a harmadik napon, mert a szar cipője szétszedi a térdét, s szabályosan lesántul, majd a Louvre-ban egy kedves biztonsági őr felajánlja, hogy hoz egy tolókocsit. Végülis nem voltam más, csak egy sánta kelet-európai anyuka, a Kárpát-medencéből.
