Egyszer régen közösen ábrándoztunk arról, hogy háromgyerekes szülők leszünk. Volt az életünkben néhány hónap, amikor úgy látszott, minden úgy sikerül, ahogy szeretnénk, aztán a Sors úgy döntött, mi már csak kétgyermekes szülők leszünk. Elfogadtuk, ami történt, és együtt gyászoltunk. Soha nem voltam azonban boldog a döntéssel, de kárpótolt a két lányunk, akik minden nappal szebbek és okosabbak lettek. Mígnem ismét vágyakozni kezdtem egy kisbaba után.
Nem tudom, elment-e a maradék eszem is, hogy éppen most, amikor a lányaim egyre mélyebben gázolnak a kezelhetetlen és mindennel vitába szálló kamaszkorba (14 és 16 évesek), semmi más vágyam nincs, mint elölről kezdeni a pelenkázást, bevállalni az alváshiányt, a kötöttségeket.
Eddig egy kicsit plagizáltam Tündétől, de most már ideje, hogy önálló gondolataim is legyenek… Mert a történet másként folytatódik. Tavaly januárban a férjem elém állt és azt kérte, lepjem meg egy pici babával. A kérésén egyrészt egyáltalán nem lepődtem meg, mert az együtt töltött évek alatt egyre gyakrabban fordul elő, hogy gondolok valamire, ő pedig egy pillanattal később kimondja a gondolatomat. Időnként fordítva is működik a dolog. Másrészt hihetetlenül jólesett, mert egy bizonyos kor után egy ilyen kérés számomra már a legszebb szerelmi vallomással is felér.
Azóta eltelt egy év, időnként ránk törő kétségekkel, hogy szabad-e ilyen telhetetlennek lennünk a Sors iránt, sok várakozással és persze töretlen hittel, hogy ismét képesek leszünk arra, amire már kétszer, most már talán kicsit nyugodtabban, bölcsebben és türelmesebben. No és persze most– hogy a világmegváltás kikopott a régi tervek körül – már sokkal inkább ráfeledkezve a csodára. Eltelt egy év, időről-időre a csalódással, ami azért nem fáj annyira, ha ránézek a lányaimra.
Nem vágtunk volna bele persze egy nagyszerű nőgyógyász nélkül, aki elsősorban jó barát, másodsorban orvos. Aki egy pillanatig sem csodálkozott a terveinken, ehelyett biztosított bennünket, hogy nem hoztunk felelőtlen döntést, ő pedig a maga részéről mindenben segít, hogy elérjük azt, amit szeretnénk.
Egyelőre várunk, és reménykedünk, hogy lesz még egy pici emberke, aki bennünket választ szüleinek. Vajon van erre esély? Szorítsatok nekünk, hogy sikerüljön, hiszen pontosan tisztában vagyunk vele, hogy nem könnyű feladatra vállalkoztunk … 44 éves vagyok.
Ildikó
