Amíg beágyazok, azon gondolkodom, hogy az egy dolog, hogy a Blahán óvatosan húzok csak keresztül. A másik aggasztó probléma, amely mindettől független, hogy hogyan engedem neki a gyerekemet egy délutáni edzésnek egyedül? Vagy simán csak suliba, hiába lehetne már önálló. És különben is, mi ez? Hol élünk?
Felbuzdulva a riporton, megnéztem a fenti linket megint. És bármilyen megdöbbentő, sajnálom ezt a gyereket. Nőtt, mint a gaz, a kezdetektől eldőlt a sorsa, esélye sem volt arra, hogy elinduljon valami jobb felé. Most meg ítéletet mondunk, és játsszuk azt a játékot, amit elkezdett, vele megyünk le a mélyre. De ki nyújtott neki segítő kezet? Az pedig filozófiai kérdés, hogy az ember agresszióval születik, vagy a szocializáció teszi azzá? Ez a kölyök menthető lehetett volna, hiába dúl benne az indulat, ha az anyja megöleli, butácska fejét megpuszilja, és valami mederbe tereli a sok csapongó indulatát? Látja a világ az egyéni tragédiát a gyerekben, aki még aranyos is lehetne, ha a gólya máshol pottyantja ki? Vagy a szenzációhajhász borzalmat, a tényt figyeli mindenki, hogy XY-t megkéselte egy alig 12 éves?
Kérdések tucatjai merülnek fel bennünk akkor is, amikor a 17 éves bokszoló fiú esetét olvassuk, aki agyonütötte az iskolatársát. Nem tudta, hogy mekkorát üt? Azt sem tudta, hogy hogyan ne üssön? Feldolgozatlan indulatok, félrecsúszott életek, agresszió. Fogjuk a tévére? A számítógépre? Vagy simán csak nézzünk magunkba mi, szülők, pedagógusok, szakértők vagy az utca embere? Ki a felelős a sok elkallódó életért?
