"Hatalmas baba.
"Hatalmas baba. Biztosan idősebb néhány héttel a számított koránál. Tuti, hogy előbb fog születni. Hát, anyuka, hótziher, hogy még áprilisig sem húzzuk ki." Ilyen, és ehhez hasonló mondatok hangzottak el a méhemben hordott gyermekkel kapcsolatban az alatt a bizonyos 9 hónap alatt. Naptár szerint április 20-ra voltunk kiírva, bár ebben nem volt két szakember sem, aki egyetértett volna. 
Aztán április 3-án hajnalban (ez a 38. hét volt) érdekes érzésekre ébredtem. Mintha keményedne a hasam! Igen, ez biztosan az, keményedik. Mértem az időt, beszéltem a fiamhoz, aki akkor még csak Pocok volt. 2,5 óra szabályos 15 perces „fájás” után felkeltettem a párom, akinek édesen az volt az első mondata, hogy hol a telefonom, van azon stopper? Miután közöltem vele, hogy nem kell stopper, azon már túl vagyunk, elkezdett készülődni, én is lezuhanyoztam, és elindultunk a kórházba.
Felvettek a szülőszobára, de közölték, hogy csak egy ujjnyi a méhszájam, ami már hetek óta így volt. De eddigre már a fájások is kezdtek elmúlni. Óránként kötöttek CTG-re, gyenge fájásokat mutatott, de semmi jele nem volt, hogy én most tényleg szülni fogok. Nem is szültem. Ennek ellenére nem engedtek ki a vajúdóból, végignéztem, ahogy 6-an vajúdnak mellettem, majd elmennek szülni, hiába mondtam, hogy már nem fáj, ne haragudjanak a vaklármáért, legalább hadd egyek valamit, úgyse szülök, csak nem engedtek. Végül délután 3-kor, miután már hajnali 3 óta bent voltam, és előző este óta semmit nem ettem, kitettek az osztályra. Itt dekkoltam 3 napot, mert megfigyelés címszóval nem engedtek haza. Mit tudtam én még akkor, hogy csak úgy eljöhettem volna, saját felelősségre!
Teltek múltak a napok, gondoltuk, na majd a nyuszi meghozza, de semmi. Eljött a bűvös 20-a is, de a gyerek még mindig sehol. Az orvosom 26-ában határozta meg a rettegett dátumot, amikor be kell feküdnöm a kórházba, ez is eljött, gyerek nélkül.
Bementünk a kórházba, vártak még két napot, ami borzasztó volt, mert folyton csörgött a telefonom, hogy nem szültél még meg? Miért nem indítják már meg? Adj pénzt a dokinak, biztos megindítja! És társai. De Drága Kispockom jól érezte magát odabent. Végül 27-én délután kimondták a végső „ítéletet”: 28-án reggel 6-kor indukció. Hát megvan. A várva várt első gyermek születésnapja 28-a lesz.
Talán viccesen hangzik, de amikor elkezdtünk a bébiről álmodozni, heteket töltöttünk azzal, mikor szülessen, hogy a szülinapja legalább két hét távolságra legyen minden családi, állami, és egyéb ünneptől. Tettük mindezt azért, mert velem a szüleim úgy ki találtak tolni, hogy december 30-i születéssel Évának neveztek el. Paff. Karácsony, névnap, születésnap, Szilveszter, 1 hét alatt. Ezt nem kívántam a gyerekemnek… Erre richtig a nagynénje névnapján jön világra. Ez foglalkoztatott az utolsó éjszaka, csak erre bírtam gondolni.
Reggel fél 5 kor bejött a nővérke, azzal a hírrel, hogy az orvosomnak be kellett jönnie egy császárhoz, ha gondolom, mehetek a szülőszobára, megindítja így egy órával korábban. Én meg gondoltam. Azt mondták, a páromat elég ha 10-11 óra körülre behívom, még akkor is sokat kell várnia. Én azért azt mondtam neki, jöjjön azonnal. És milyen jól tettem!
Mivel a császáros lányon és rajtam kívül senki nem volt a szülészeten, azonnal saját szülőszobát kaptam. Ez volt az egyetlen parám a szüléssel kapcsolatban, hogy hosszú-hosszú órákat kell a vajúdóban a párom nélkül töltenem a falat kaparva. Hála Istennek nem így történt. 5:10-kor megrepesztették a burkot. Azonnal elkezdtem fájogatni, de nem volt vészes, sétálgattam, telefonálgattam. Közben kaptam kúpot, ami itt a beöntés helyett van, valamint meg akartak borotválni, de előrelátóan megelőztem őket, így nem volt velem munkájuk. 6:30- kor már 2-3 perces fájásaim voltak, de az orvosom szerint nem elég erősek, így kaptam némi oxitocint 1ml/órával (ha jól emlékszem, de az adható legkisebb dózissal). Mire a párom 6:45-re beért, már csak az ágyon oldalt fekve az infúziós állványt szorongatva bírtam létezni, mert nekem ugyan nem kell EDA, sokmilliárdnyi nő szült már így, nekem is menni fog.
7:50kor még bejött a doki, hogy most megvizsgál, aztán előkészíti a császárt; mielőtt elkezdené, megnézzük mégegyszer hol tartunk, és aztán a császár után együtt folytatjuk. Úgy találta, hogy még nagyon az elején vagyunk, felhívta a feleségét, hogy maradjon otthon - valami - szerelőt vártak, mert mostanában nem megy haza. Ekkor már csak azt bírtam sziszegni az összeszorított fogaim közül a páromnak, hogy ha méééégegyszer…ilyen hülyeséget találnék mondani….hogy fájdalomcsillapítás nélkül akarok szülni…hát minimum vágjon kupán!!!
Már nem volt szünet a fájások között, és éppen azon morfondíroztam, mit morfondíroztam, kétségbeesve könyörgésre készültem, hogy kérek valami fájdalomcsillapítót, mert még 3 óra se telt el, ha még egy napot itt szenvedek, hát belehalok. És akkor jött az orvos, még a műtétje előtt, megvizsgált, sokat sejtetően ránézett a főorvosra, aki valamiért vele volt, ő is megvizsgált, és innentől a következő 3 mondatra emlékszem:
"Azonnal tegye fel a lábát és nyomjon!"
"Nem, hagyjad, nincs idő vágni, nincs idő vágni!
"Nincs idő varrni, nincs idő varrni!"
És már csak valami kellemes csiklandozást éreztem a fenekemnél, és nem is tudtam, hogy akkor most mi van? Megszültem? Én? De hát még csak negyed 9 van! Aztán mondták a páromnak, hogy vágja el a köldökzsinórt. Ő határozott nemmel válaszolt. Ezt eljátszották még vagy ötször, már majdnem szóltam, hogy vágja már el valaki azt a rohadt köldökzsinórt, mire a doki megértette, hogy nem, és nem fog a kedves apuka élni ezen jogával. Róla tudni kell ugyanis, hogy annyira irtózik a kórháztól, hogy eddig a születésén kívül összesen egyszer volt, amikor a törött lábú nagymamáját látogatták meg, és olyan rosszul lett, hogy elájult, pontosan rá a törött lábikóra.
Hihi, az én hős férjem, aki ennek ellenére végig velem volt a szülőszobán. Miután végre valaki elvágta a köldökzsinórt – fogalmam sincs, hogy kicsoda, esküszöm az égre, azt se tudom, kik voltak bent szülésnél, hogy volt e bent szülésznő, vagy ilyesmi, annyira más dimenzióban voltam éppen – hasamra tették az én drága elsőszülött fiacskámat. Végre. Olyan hihetetlen volt. És amint hozzáért a bőrömhöz, abbahagyta a sírást. Döbbenetes volt. Nem volt magzatmázas, nem volt ráncos, csak egy icipicit lila. Gyönyörű. Tökéletes. A mi fiunk.
Bár ezt senki nem mondta akkor, de tudtuk, hogy fiú. Kicsit barátkozhattunk, aztán elvitték megfürdetni, megvizsgálni, és megkérdezték, mi legyen a neve. Én nem is tudtam hirtelen mit mondani, még jó, hogy a férjem ott volt. Lehel András lett. 3480 gramm és 56 centi. Méricskélés és egyebek után visszahozták hogy megszoptassam. Azt mondta a védőnő, hogy tartsam a cicit a szájában, legalább 10-15 percig mindenképpen dolgozzon rajta. Persze az én drága éhenkórász kisfiam már akkor is fél órát lógott rajta, mindenféle unszolás nélkül. Addig engem összestoppoltak. Mivel Lehel nagyon gyorsan jött, nem volt idő gátmetszésre, repedtem, hat helyen. De nem volt vészes a varrás, kicsit kellemetlen inkább.
A két óra elteltével kivittek az osztályra, elmentem lezuhanyozni, mire végeztem, vissza is hozták a közben még vizsgálgatott fiamat. Onnantól kezdve vagyunk együtt a nap 24 órájának minden percében. Najó, kisebb-nagyobb szünetekkel.
A szoptatás szerencsére nagyon jól ment, első pillanattól kezdve, ezért nagyon hálás vagyok az Égnek, mert végig azt szuggerálta belém a család, hogy úgysem tudsz majd szoptatni, anyád, meg nagyanyád sem tudott egy cseppet sem. A kórházban természetesen minden nővér mindenről mást mondott, gyakorlatilag semmit nem mutattak meg, mindent a második babás szobatársamtól tanultam. Mentem volna haza már a szülés másnapján, annyira elfeledtetett minden fájdalmat ez a kis gézengúz, aki ma már hat hónapos. Összességében nagyon pozitív élmény maradt a szülés, bár legközelebb már felkészültebben megyek, hogy ne az orvos szerelője irányítson.
