Rá kell jönnöm, hogy a mai kor embere egészen úgy szórakozik, mint régen.
Rá kell jönnöm, hogy a mai kor embere egészen úgy szórakozik, mint régen. Becsődül a legszebb ruhájában a színházakba, arénákba, s a műsor közben eszik, iszik, amíg belefér. A különbség talán annyi, hogy ma már nem gyilkolja egymást senki a porondon, a kijáratok fényeiben a biztonsági őrök azonban még ma is úgy néznek ki, mint a Colosseum ablakaiban egykor a római katonák.
Az utóbbi időben mégis átalakult a szórakoztatásunk, hála a technikának! Vízi cirkuszokat és jégszínházakat nézhetünk, utóbbin voltunk a hétvégén mi is. Hiszen Pán Péter valóban jégen érkezett, igaz, kis csúszással és az összes pénteki előadás elmaradásával. Így jártunk, mentünk szombaton. Az első dolog, ami az eszünkbe jut a műsor alatt, a profizmus. A show minden elemén látszik, hogy az összes szereplő és a háttérmunkások is pontosan tudják, hogy kinek hol van a helye, s egészen biztos, hogy jól begyakoroltan, nulla százalékos hibaaránnyal dolgoznak. Mert ez a show-biznisz, modern kori gladiátorokkal.
Aztán nézzük ezeket a gladiátorokat, hogy úgy korcsolyáznak, mint a tündérek és olyan akrobatikus elemeket – triplákat, szaltókat és elképzelhetetlen páros, székes és szemeteskukás figurákat - dobnak, mintha az olimpián lennének, de nekünk ez olyan könnyednek tűnik, akár egy nyújtózkodás. Ehhez adjuk hozzá a fényeket s a zenét és máris tudjuk a végeredményt: gyermekeink katartikus állapotba kerülnek nem később, mint az ötödik percben.
Mióta gyerekem van, hajlamos vagyok minden zárt, ülőhelyes előadáson jól érezni magam, felőlem lehet bármilyen vacak darab. Hiszen meleg van, minimum egy óra béke, senki nem lóg rajtunk, hogy töröljük le, húzzuk ki, tegyük rá. Ezek a modern jeges-koris csodák azonban mások!
Nana kutyára is rákerült a 4 korcsolya, a kalózok leiskolázták az indiánokat, s a sötétben világító csontvázak, ahogy csontok zörgésére emlékeztető xilofon-muzsikára a jégen táncoltak, a műkorcsolyázónak induló Remek Ember őszinte elismerését is elnyerték. Én pedig külön köszönöm Ganxsta Zolee parádés szinkronhangját. A körülöttünk ülő gyerekek pedig kérdésünkre elárulták, hogy igen, hisznek a tündérekben. Tudjátok, mit, én is.
