November elseje van, s ha jó hozzánk az idő, már csíp egy kicsit a levegő, a levelek sárgán borítják a temetői sétányt, s az eső sem oltja el a gyertyák és mécsesek fényét.
November elseje van, s ha jó hozzánk az idő, már csíp egy kicsit a levegő, a levelek sárgán borítják a temetői sétányt, s az eső sem oltja el a gyertyák és mécsesek fényét. Szeretek temetőbe járni. Korábban azt hittem, ha majd közeli hozzátartozómhoz kell kijárnom, ez elmúlik és örök fájdalommal fogok tudni csak a néma kövek között baktatni.
Ma már apámhoz viszek virágot, s akkor gyerek vagyok megint. De az érzés nem változott, valahol megnyugtató, hogy a temető mindannyiunk végállomása. Halottak napján gyertyát gyújtani akár a sír mellé kuporogva, akár az ablakban égetve, nem csak tisztelgés az őseink előtt, hanem az élet körforgásának elfogadása is egyben. Elfogadjuk, ha nehezen is, ha apát, anyát, testvért, barátot temetünk. Egyetlen halál van, ami elfogadhatatlan, ha a gyerekünket veszítjük el.
Gyerekkoromban nagyanyám házához közel volt a temető, s mi az utca gyerekei sokat lógtunk ott, nézegettük a sírokat. Legtöbbet a temető elhagyatott részén bolyongtunk, ahol a kicsi földkupacok és a kereszteken támaszkodó puttók vonzottak minket. Pedig mennyi fájdalom van eltemetve azokban az évtizedek óta ápolt sírokban! Hiába egy emberöltő, ami eltelt, a szorgos kezek még hajlott háttal és fájós lábakkal is kiviszik a margarétát és a gyertyát az apró gyereksírokhoz.
Anyák és apák ezrei hordoznak magukban ilyen eltemetett fájdalmat. Miközben az idő megy tovább, ők valahol megálltak és eltemettek magukból is egy darabot, majd többnyire felállnak és újrakezdenek mindent. Vagy legalább is megpróbálják. De ott, azoknál az aprón halmoknál, eltemették őket is.
Vannak olyan problémák, amelyekből csak kihalni lehet. S nem tudni, mi segít, ha hallgatunk, ha beszélünk róla, ha kitöröljük az egész múltat magunkból és magunk körül, vagy megpróbáljuk elfogadni mindazt, ami történt és az emlékezetünkben őrizzük.
Hiába érezzük azt, hogy elveszteni egy gyereket jogtalan, igazságtalan, az univerzum valami hülye tévedése, naponta halnak meg a világban gyerekek. November elseje van. S hiába jó hozzánk az idő, hiába szép a levél a temető útján, ott a sarkon, ha a nagy kereszt mellett befordulsz, ott vannak azok a pici sírok is. Ott fekszenek, akik örök gyerekek maradnak, s szüleik pedig angyalok szülei.
