Kevés olyan anyát ismerek, akire időnként nem jön rá a csillapíthatatlan babapuszilgatási kényszer. Amíg pici a bébi, addig apró szeretetpuszikkal halmozzuk el, aztán ahogy nő, úgy bővül a puszirepertoár.Csókolunk, ha munkába megyünk vagy megjövünk, az oviban búcsúzkodáskor, jóéjtpuszit adunk este, aztán még egyet, majd reggel is így ébresztünk. Adunk "jutalomként", ha örülünk egy apró sikernek: például ha bilibe pisilt a gyermek, vagy ha ügyesen szavalt egy verset. A csók fájdalomcsillapításra is kiválóan alkalmazható.
Van egy olyan korszak, amikor pedig legszívesebben reggeltől estig puszilgatnánk a kölyköt, még akkor is, ha rossz fát tett a tűzre, mert szemei ilyenkor is huncutul ragyognak, és mert annyira zabálnivalók.
Használjuk ki azt az időszakot, amikor a gyerek még bújik és szereti, ha puszilgatják. Sajnos előbb-utóbb eljön az az időszak is, amikor – bár ugyanúgy szeretnek minket – már nyűg lesz nekik az anyai csók. Hogy fog fájni, amikor az iskola előtt finoman eltol gyermekünk: „Anya, nem kérek több puszit. Meglátják a többiek!”
