Anya, nem kérek több puszit!

Kevés olyan anyát ismerek, akire időnként nem jön rá a csillapíthatatlan babapuszilgatási kényszer. Amíg pici a bébi, addig apró szeretetpuszikkal halmozzuk el, aztán ahogy nő, úgy bővül a puszirepertoár.

Csókolunk, ha munkába megyünk vagy megjövünk, az oviban búcsúzkodáskor, jóéjtpuszit adunk este, aztán még egyet, majd reggel is így ébresztünk. Adunk "jutalomként", ha örülünk egy apró sikernek: például ha bilibe pisilt a gyermek, vagy ha ügyesen szavalt egy verset. A csók fájdalomcsillapításra is kiválóan alkalmazható.

Van egy olyan korszak, amikor pedig legszívesebben reggeltől estig puszilgatnánk a kölyköt, még akkor is, ha rossz fát tett a tűzre, mert szemei ilyenkor is huncutul ragyognak, és mert annyira zabálnivalók.
És azt a gurgulázó kacajt is szeretjük, ami akkor tör fel belőlük, ha apró nyakukat pusziljuk. Nincs is jobb egy puha, illatos babapofinál! Otthonunk melegében pedig nem átallunk a pucér popóra is cuppantani, vagy a babapocakra, amelyre szintén nevetés a válasz. És akkor még arról nem is ejtettem szót, milyen jó nyálas gyerekpuszikat kapni.

Használjuk ki azt az időszakot, amikor a gyerek még bújik és szereti, ha puszilgatják. Sajnos előbb-utóbb eljön az az időszak is, amikor – bár ugyanúgy szeretnek minket – már nyűg lesz nekik az anyai csók. Hogy fog fájni, amikor az iskola előtt finoman eltol gyermekünk: „Anya, nem kérek több puszit. Meglátják a többiek!”

 

Oszd meg másokkal is!
Mustra