Az úgy volt, hogy amikor 2004-ben a fiam szültem, egy neves bababarát kórházban, már akkor is fontolgattam, hogy nem maradok bent huzamos ideig (nem szeretek ott lenni, minek is szépítsem, tudjátok, a csempe színe, meg ilyenek). Több dolog volt, ami miatt aztán másként döntöttem. Egyrészt a dokim nem támogatta.
Ő amúgy sem igen szerette az alternatívkodást, csak nekem akkor még nem volt szemem hozzá, hogy ezt lássam. Amikor beszéltünk a beavatkozásmentes szülésről, meg a gátvédelemről, mindig nagyon meggyőzően elmondta, hogy persze, mindent megpróbálnak, de ő azért úgy gondolja, hogy első szülésnél mégis kell vágni, nehogy aztán 40 év múlva jól előreessen a méhem (mivel másodszor nem volt gátmetszés, most aztán nem tudhatom, hogy majd előreesik, vagy nem). Azt is elmondta (igaz, nem közvetlenül nekem), hogy nem nagyon szereti azokat a nőket, akik túl sokat olvasnak a szülésről, meg túl tájékozottak. Na, valahol akkor kellett volna kifordulni a rendelőből, de mondom, ez nekem nem volt gyanús. Aztán ott volt a férjem („a zuram”), ugye, aki szerint mégiscsak a kórház a biztonságosabb. És végső érvként az orvos felhozta, hogy én ugyan hazamehetek, de ha aztán a gyerekkel lesz valami, már nem kerülhetünk vissza a „rooming in”-be, hanem engem felvisznek a nőgyógyászatra, a baba meg megy a csecsemőosztályra. Le voltam taglózva, bár meggyőzve nem.
Történt persze, hogy éjjel találtam szülni, minek következtében (?) volt aztán mindenféle gyorsítás, és természetesen gátmetszés- nem felszívódó varrattal. Innentől egyértelmű volt, hogy maradnom kell. A bent töltött 5 nap keserves volt. A kötelező fürdésen kívül a gyermekem kb. kétszer fél órát töltött a csecsemősöknél. Én így láttam jónak. De így megoldani a zuhanyzást, evést (szobában tilos), elég macerás. Nem is beszélve arról, hogy a kajáról „magadnak” kell gondoskodnod, ha a szülés utáni első napokban nem csülkös bablevesen és rakott káposztán akarsz élni. (Ezúton is szeretném megköszönni azt a bizonyos húslevest és sült csirkét.)
A fiam nem volt sírós, így akár aludhattam volna- csak a szobatársaim babái nem voltak ilyen csendesek, és a folyosón hallótávolságban kb. még húsz, igényeit sírással jelző újszülött lakott (ami egyébként oké, csak viszonylag kevéssé pihentető). Mindehhez jöttek a látogatók, kb. félóránként- mert hát még inkább a kórházban nézik meg a gyereket, mint otthon. És akkor a szoptatással még nem is volt gondom. Szóval miután, zombifáradtan, éhesen hazatámolyogtam, eldöntöttem, de nagyon, hogy ezt még egyszer nem.
Másodszor aztán sikerült olyan orvost találnom, aki nem csak beszél a természetes szülésről, hanem teszi is. Sokat beszélgettünk a gátvédelemről, a szép szülésről, bár az utolsó pillanatig nem mertem szóba hozni, hogy én bizony szeretnék a szülés után angolosan távozni. De a meggyőzést nem is az orvossal, hanem otthon kellett elkezdenem. A férjem már nem kellett nagyon gyúrnom, ő látta, milyen volt az a bizonyos 5 nap a kórházban. De az anyukám, a szűkebb- távolabbi családtagok, barátok, ismerősök, mind azzal jöttek, hogy ez veszélyes, mert mi van, ha történik valami.
Úgyhogy pontosan utána néztem, milyen feltételekkel jöhetek el (ebben nagy segítségemre volt a szülésznőm, és a védőnő). Először is kell hozzá egy sima, komplikációmentes szülés (lehetőleg gátvédelemmel), ami után mind a baba, mind én teljesen egészségesek vagyunk- ez annyira egyértelmű, hogy nem is magyarázom. Kellett hozzá a házi gyerekorvostól egy igazolás, hogy vállalja az újszülött korai gondozását (ez pusztán annyit jelent, hogy nem háromnaposan, hanem mondjuk egy naposan látja először a gyereket, de kétségtelen, hogy az én gyerekorvosom is izgult). Kell egy papír (a gyerekorvostól vagy a védőnőtől), hogy biztosítani tudjuk, hogy a baba 6 hetes koráig megkapja a BCG oltást (ha annyira korán jön el az ember, hogy nem tudják beadni a kórházban).
Mi itt buktunk meg, mert a Pest megyei gyerekorvosok már nem adnak BCG-t, de a védőnőm elintézte, hogy a területi tüdőgondozóban (ahová akkor is mentünk volna, ha nem sikerül az első szúrás) megkapja a lányom az oltást. Úgy tudom, hogy Budapesten a gyerekorvosok tízes csomagban kapják az oltóanyagot, ezért összevárnak 10 babát, utána bontanak, de azért esélyes, hogy 6 hetes korig el lehet intézni az oltást. PKU szűrésre 5 naposan visszarendeltek. (Akkor kaptuk meg az anyakönyvi kivonatot, lakcímkártyát, stb.)
Egyetlen reális veszélyt láttam a korai hazaindulásban, a baba besárgulását. Ez volt az a dolog, ami „tudod, na, ami van a harmadik nap körül, és iszonyatosan veszélyes”, ahogy egy barátunk megfogalmazta. Mert ebben az esetben nem mehettünk volna már vissza a kórházba, csak a gyerekkórházba. De úgy gondoltam (20 hónap szoptatással a hátam mögött), hogy otthon a nyugiban, ahol senki nem zaklat minket, és tök jó az ellátás (ismét „a zuram”), megoldjuk. Nyilván ezen túl is van rizikó, de ebben már nagy különbséget nem láttam aközött, hogy egy vagy 3 naposan jövünk haza. (Lehet, hogy naiv voltam, nem tudom.)
És ha már a szoptatásnál tartunk, a legfontosabb és mindenekfelett álló érvem (nem is annyira másoknak fogalmaztam meg, mint inkább magamnak), az a 2,5 éves fiam volt, aki még sosem aludt el nélkülem, és sosem töltött távol tőlem 2-3-5 napot. Biztosan kibírta volna, miért ne, de úgy gondoltam, nincs erre semmi szükség (épp elég, ha innentől felborul az egész addigi élete).
Ennyi előkészület után vidáman mentünk szülni. Újra éjjel szültem, péntek hajnali háromra meglett a lányom, egészségesen, gátvédelemmel. A szülőágyon beavattam a dokit is abba, hogy én akkor szeretném még aznap hazavinni. Az orvos rám nézett, és azt mondta, részéről semmi akadálya. A kétórás megfigyelés után átballagtunk a szobába, ahol megpróbáltam pihenni, aludni esélytelen lett volna. Megszereztem a gyerekem, majd innentől kezdve, bárki betévedt a szobánkba, szóltam, hogy mi hazamegyünk ma. Erre mindenki bólogatott, hogy rendben. Egyedül a kórházi gyerekorvos támasztott kifogást („túl fiatal még ez a baba, hova rohangál vele, pihenjen egy kicsit itt nálunk”), de a csecsemős nővérek, az orvosom, a szülésznőm nyomására elengedett. Ha igazoljuk, hogy be tudjuk adatni a BCG oltást. Mert a kórházban csak hétfőn kaphatta volna meg, ami három teljes benntöltött napot jelentett volna. Na, ez nem sikerült, hétvége volt, nem tudtunk papírt szerezni, úgyhogy végül is saját felelősségre hoztuk ki a lányom a kórházból (apa, anya aláír egy nyilatkozatot).
Innentől aztán jön a happy end. Decemberben szültem, de tudjátok, milyen volt az idei tél, nem féltem arra a fél órára kivinni, amíg hazaértünk; és nem, nem volt nekem sem kényelmetlen a kocsiban ülni, pedig esküszöm, fapados autónk van… A lányomat 12 órás korában már itthon dajkáltam. A gyerekorvos másnap látta, a védőnő harmadnap, PKU-t a kórházban levették (itt volt egy kis gubanc, mert a születése napján is vettek tőle vért, és azt is beküldték vizsgálatra, hát persze, hogy nem lett jó az eredmény, én meg parázhattam Karácsonykor, hogy beteg-e a gyerek). Borzasztó stílusban, de nagyon hatékonyan szopott, a besárgulásnak nyoma sem volt. Utólag persze mindenki megdicsért, hogy nahát, milyen jó ötlet volt hazajönni. Én is nagyon boldog voltam, hogy a tények engem igazoltak.
Végül néhány praktikus információ: a PKU szűrést a gyerekorvos is meg tudja oldani (sőt, akár az anyuka is), tehát nem feltétlenül kell visszamenni, mi főleg a papírok miatt tettük.
A hazajövetelt csak akkor ajánlom, ha tényleg mindenki tökéletesen rendben van, és nem árt azért a szoptatást párszor megpróbálni a kórházban, nehogy otthon derüljön ki, hogy nem megy a táplálás. Így is sok múlik a kórház jóindulatán, mert a törvény (egészségügyi törvény 10.§.4 pontja) kimondja, hogy a beteg személyes szabadsága "sürgős szükség esetén" korlátozható, ha a beteg a saját, vagy mások testi épségét veszélyezteti. Ugyanez vonatkozik az intézmény elhagyásának jogára. (12.§) A törvény szerint a betegnek joga van az intézményt elhagyni, ha a beteg, vagy mások testi épségét ez nem veszélyezteti. Bármikor mondhatják tehát, hogy a saját vagy a gyereked testi épségét veszélyezteted, ezért nem mehetsz haza. De azt hiszem, komplikációmentes szülés után, egészséges baba és mama esetén azért nem reménytelen a próbálkozás.
Marcangoló
