Színes, szellemes, széles

Mindenki tudja, hogy a gyerekkönyvben legalább olyan fontos a kép, az illusztráció, mint maga a mese.

Mindenki tudja, hogy a gyerekkönyvben legalább olyan fontos a kép, az illusztráció, mint maga a mese. Különösen igaz ez a legkisebbeknek szóló művekre. Olyan mesefigurák, mint Miki egér, Vackor vagy Vuk egy életre beleégnek egész generációk tudatába.

Most pár olyan külföldi könyvet mutatunk be, ahol a kép a lényeg, ugyanakkor a szerzők igyekeznek rövid, de szellemes körítést adni hozzá. Mindhárom mű nagyon szép kiállítású, igényes, vastag papíron, szép színekkel nyomtatott, nagyobb, négyzetes alakú, keményfedeles példány – a külcsínt tekintve kifogástalan.

Az első nagy kedvencem, Lila Prap szlovén író könyve, a Miért? Minden oldalon egy állat, melynek valamilyen jellegzetes furcsasága van, ormány, szarv, csíkok, ilyesmik. Az oldalon körbe, különböző betűtípussal pár lehetséges válasz, hogy mire szolgálhat ez a furcsaság, jobbra pedig csillaggal megjelölve a „tudományos” magyarázat. Mi első olvasásra könnyesre röhögtük magunkat a kitalált válaszokon, a képek nagyon jók, nem cukik, nem visszataszítók, egyszerre emelik ki az állat jellegzetességét, őrzik meg és csavarják ki a formáját, a színek pedig tökéletesek. Külön pont azért, hogy a könyve elején és végén megszólítják a gyerekeket az állatok, és bevonják a könyv értékelésébe-szerkesztésébe. A borító belső felén pedig lehet bogarászni: ott van kicsiben a könyv összes szereplője, és mindegyiknek a keveréke is – meg lehet keresni a hibrideket és összepárosítani a „szüleikkel” (például ki lehet a Majzmár).

Lila Prap másik magyarul is kapható könyve, az 1001 mese kicsit nagyobbaknak való. Emlékszünk még a kaland-játék-kockázat könyvekre? Valami hasonló az alapelv, csak kocka nélkül. A könyvben hagyományos mesék motívumai szerepelnek, minden oldalon egy: oldalt az esemény-darabka leírása, középen a rajz, az alsó sarokban jó naggyal az oldalszám, lent pedig két kérdés található, melyek az esemény kimenetelére vagy a lehetséges folytatásra kérdeznek rá. (Azt szeretnéd, hogy…, az érdekel, hogy…). A gyerek kiválasztja a neki tetsző folytatást, és a megfelelő oldalra lapoz.

Egy-egy meseelem több történetben is előfordul, a mesék összefonódnak és szétválnak, egy-egy mese végére érve új helyen újat lehet elkezdeni, esetleg kipróbálhatjuk ugyanazt más variációban. A szereplők megint nagyon jól vannak megrajzolva, megnyerőek, de bőven belül a giccshatáron, jól kihangsúlyozott jellegzetességekkel, a vastag fekete kontúron belül szép, harmonikus színekkel megfestve. Az első oldalon tömör, érthető használati utasítást találnak a gyerekek, az utolsón pedig a mesék világának térképét, ahol mindenhonnan mindenhova vezet út, ahogy minden motívum mindennel összeköthető. Engem nagyon jól lekötött a könyv, olyan gyerekeknek ajánlom, akik szeretnek összefüggéseket kibogarászni.

Lila Prap: 1001 mese
Pozsonyi Pagony, 2006.
1990 Ft.

Harmadiknak David McKee Elmerjét választottuk. A több könyvből álló sorozat első darabja bemutatja Elmert. A könyv háta alapján izgalmakat, bájt, meg egy kis didaxist vártunk. Ezzel szemben a történet nem izgalmas, viszont a fordulat érthetetlen – miért is hinné azt Elmer, hogy kinevetik, és be kell festenie magát, mikor előtte és utána is nyilvánvaló, hogy vele, a tréfáin nevetnek? Hogy senkinek nem probléma a színe? A történet így aztán amellett, hogy nem is izgalmas, hiteltelen is. No de nézzük a didaxist, mert abból bőven van, az biztos (bár a legtöbb gyereket ez nem annyira zavarja, mert nem annyira veszik le, mint a felnőttek.)

A történetből az derül ki, hogy Elmert teljesen befogadták, meg az, hogy a jellemünk és az értékelésünk nem függ a bőrszíntől. Végül van egy karneváli nap, amikor mindenki színt cserél, egyfajta tolerancia nap egy olyan világban, ahol amúgy is toleranci van. De akkor mit ünnepelnek valójában? Hogy Elmer egyszer befestette magát, noha ennek sem valós oka, sem értelmes sok nem volt? Egyszóval a sztori minden szinten hibádzik. Nyelvileg nincs vele gond, bár szellemesnek nem mondható. A rajzok viszont tényleg nagyon színesek és szépek, bár nincs egyediségük, nem különlegesek, szemben például Lila Prap illusztrációival. Jó nézegetni a könyvet, de nem ad maradandó élményt.