Először olyan jó ötletnek tűnt.
Először olyan jó ötletnek tűnt. Aztán már nem annyira. Aztán meg még annyira se. És végül a nagy fogadalomtétel: gyereket a büdös életben többet nem hozunk a Szigetre!
El is mondom, miért. Nem azért, mert piszkos, vagy hangos, mert azt ki lehet bírni, nem vagyunk cukorból, ugyebár. Hanem mert semmi értelme. Játszótér meg vurstli van máshol is. Sok ember, zene is. A gyereknek úgyse mond semmit a hét együttlét, a szülők meg csak nyálcsorgatva nézik a sok önmagából kiforduló, kötöttségek nélküli, jópofa fesztivállátogatót, de nem csinálhatnak semmit, amit amúgy csinálnának. Minden, ami a szigeten vicces, meg fiatalos, egy gyerekkel nehézkes, lelkiismeret-furdalással teli. És itt nemcsak a piálásra gondolok, hanem olyanokra is, hogy sáros lábbal trappolni a pocsolyában, undorító kajákat enni, vagy a bokorban a férjünk bokájára pisilni.
Gyerekprogramon sajnos nem voltunk, mert elkapott egy akkora zuhé, hogy még a melltartómból is facsarni kellett a vizet. A gyereknek szeme se rebbent, mert a babakocsi esővédője alatt remekül elvolt, majd az Armageddon kellős közepén bealudt (hálistennek). Utána meg már olyan késő lett, hogy szaladtunk haza vacsorázni.
Összességében tehát szerintem a gyerekkel való szigetelés a gyerekeknek oké, de a szülőknek kínzás. Még szerencse, hogy utána visszamentem, és jól ellazultam a rémes délután után.
