Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Régóta vallom, hogy a dolgoknak lelke van.
Régóta vallom, hogy a dolgoknak lelke van. Persze nem úgy, hogy megpatpatoljuk a kocsi oldalát, vagy a mosógép tetejét, bár tény és való, hogy sokan ezt teszik, és ebben hisznek, hanem valami más dimenzióról van itt szó. Mert ha bennünk van elég lélek, akkor töltünk magunk köré bőven, így lesz élő körbe-körbe minden.
Elmondom, hogy pontosan mire is gondolok. Amikor itthon vagyunk mindannyian, mármint a család, olyan manólak hangulata van a 120 éves házunknak. Lehet, hogy csak megszokja a szemünk a dolgokat, viszont minden tárgy a maga szépségében pompázik, elfogadjuk olyannak, mint amilyen, látjuk benne a szépet, még ha öreg és kopott, akkor is. Van története mindennek.
Mit akartunk pontosan venni, honnan hoztuk, hova került, miért ilyen és sorolhatnám tovább, nálunk csak úgy egyszerűen nem kerül a lakásba semmi. Aztán elutazunk több napra, esetleg hetekre a Balatonra, és amikor hazaérkezünk, olyan, mintha soha nem laktunk volna itthon. A kert idegen, a lakás komor, mese nélküli, öreg, barátságtalan. S miután eltelik megint néhány nap, ismét a mi kis manólakunk, mert a lelkünk megint beköltözött.
Lehet például vadiúj bútorunk, szép, csillárunk, tiszta otthonunk, egy centisre nyírt, trágyázott füvünk, ha nem vagyunk benne mi, akkor nem ér az egész semmit. Hol van egy ikeából vásárolt asztal a nagyi öreg és kopott asztalkájához képest? De nem csak a lakással vagyok így, hanem az élet minden mozzanatával. A férjem erre azt szokta mondani, hogy olyan fölösleges ez a sok faxni minden körül, én viszont ragaszkodom hozzájuk. Mert a faxni is jó esetben lélek.
A lányom holnap megy például utoljára oviba. Már hónapok óta készülünk az elválásra, volt már ballagás, meg záró házi buli, de az utolsó nap még hátra van. Az a pillanat, amikor búcsúzóul körbejár a szeme a termen, amikor végig megy a folyosón és kilép a kapun és végérvényesen lezár egy korszakot. Szerintem az ilyen pillanatokat át kell érezni. Ha nem is egy majdnem hét éves foghíjas kis csirkének, de az anyjának, azaz nekem minimum.
Persze nem csak ilyen monumentális pillanatokban kell a lelket megtalálni, mondok egy egyszerű példát is. Nyithatunk egy Túró Rudit a gyereknek úgy is, hogy a rohadt kölyke már megint ezt a kakit eszi, mindegy, egy ideig ellesz vele, vagy úgy is, hogy közben örülünk, hogy de jó, hogy kibonthatom neki, mert szereti, mert van itthon és ez most egy olyan pillanat, amikor összhang van közte, köztem és a Túró Rudi között. Így kerülhet lélek a Túró Rudiba is. Vehetünk a gyereknek méteres játszóteret a kertbe, mégis közel nem biztos, hogy annyit adunk neki, mint egy kiránduláson, amikor együtt szagoljuk a csokorba gyűjtött ibolyát és nézzük a sárkányrepülőket.
Nem élhetjük minden pillanatunkat ilyen átszellemült állapotban, ez tény, viszont más megvilágításból fogjuk látni az egész életünket, azt garantálhatom. Egyesek úgy hívják ezt, hogy tudatosan élni, én inkább úgy, hogy lélekkel.
Mindenkinek volt már olyan pillanata, ami valamiért hosszú évekre megmaradt benne, pedig nem volt benne semmi különös. Csak feküdt a fűben, esetleg szalmaszálat rágcsált és nem gondolt semmire. Mégis, évtizedekkel később is hallja, ahogy a méhecske zümmög a fülébe, s még a felhők formáját is le tudná rajzolni.
Mindannyian úgy akarunk élni, mint a reklámokban. Viháncoló kiskölykökkel, könnyedén játszadozva egy fáradt munkanap után, amikor semmi más nem fontos, csak ők, meg mi. Amikor nem aggódunk egy picit sem a gyerek kruppja miatt, amikor tovább tudunk lépni a lakáshitelen és odébb söpörjük egy pillanatra az apró-cseprő bajainkat, aggodalmainkat. Meggyőződésem, ez azon múlik, hogy mennyire akarjuk meglátni a kis dolgokban a pillanatot. És a pillanatban a lelket.
Furcsa dolog ez az írás is. Itt ülök a sötét szobában, kint nagy már az éjszaka, mit ne mondjak határozottan magányos érzés ez. Aztán valamikor majd sokan olvassátok, nem tudni hol, nem tudni kik. Írhatnék világmegváltó dolgokról, vagy vicces gyerek történetekről. Írhatnék az irodalomról, vagy statisztikákról, hiszen sok haszna nincs ezeknek a soroknak. Talán csak annyi, hogy ebben a pillanatban lelke van ennek is, mielőtt kialszik.
win
(Várom leveleit azoknak, akik úgy érzik, hogy a lélek még nem aludt ki, de nem szeretnek kommentelni, s azért, hogy ne legyen ez az írás oly magányos nekem, mert olvasói levelet kapni jó. win76@freemail.hu)
