Egy kettétört álom

Nem vettek fel bölcsibe. Az első kudarc. Csak a várólistán negyvenharmadikok vagyunk, az amúgy harmincöt férőhelyes csoportba… szóval be kell látnom, az állami bölcsi is egy olyan dolog, mint a Volvo XC90: tudom, hogy létezik, olyat is ismerek, akinek van, sőt, egyszer már meg is érintettem, de nekem soha nem lesz olyanom. Brühühű.


A probléma persze pont ellentétes a volvóssal. Az a baj ugyanis, hogy nem élek szükséglakásban, a férjem nem hagyott faképnél terhesen, nem bömböl otthon még nyolc apróság, nem vagyok leszázalékolva, továbbá nem vagyok dadus, óvónő vagy tanár, mert ők felveszik egymás gyerekeit. De akkor mit csinálnak az emberek a gyerekeikkel? Nem mennek vissza dolgozni? Ez persze kényelmes megoldás, de az államnak nem nagyon kifizetődő, tömni anyut a gyeddel, aki persze aztán már elfelejt írni-olvasni is, és nem veszik fel sehova 5-10 év otthonlét után. Vagy kell találni egy olyan állást, ami eleget fizet ahhoz, hogy megérje a bébiszitter, vagy a magánbölcsi, de sajnos az ilyenek általában nem fejeződnek be délután négykor, szóval ez meg a családi élet rovására megy.

A mázlistábbaknak ott van a nagyi, aki vagy idejekorán nyugdíjba ment (ami megintcsak szívás az államnak, meg nekünk, nyugdíjat fizetni egy amúgy aktív embernek), vagy helyből nem volt munkája, ez így oké, hehe. Vagy esetleg a papa marad otthon, ami azt jelenti, hogy anyu fogja eltartani, de ez hosszútávon esetleg nem tesz jót a kapcsolatnak és a családnak, persze tisztelet a kivételnek.

Szóval kedves állam: legyen több bölcsi! Köszi!
Oszd meg másokkal is!
Mustra