Ez már a második Anyák napi ünnepség az óvodában, amelyen részt vettem, mégsem tudtam megálljt parancsolni könnyeimnek.
Ez már a második Anyák napi ünnepség az óvodában, amelyen részt vettem, mégsem tudtam megálljt parancsolni könnyeimnek. Hiába próbáltam behajlított mutatóujjammal visszatuszkolni a huncut könnycseppet, csak kibuggyant a szemem sarkánál. Óvatosan körbesandítottam: ezzel nem voltam egyedül.
Mégoly rosszcsont is a gyerek itthon, és az ember megszidja, ha verekszik, csúfolódik vagy nem fogad szót, egy pillanat alatt elszáll minden rossz emlék, amikor az óvoda közepén áll megszeppenve és mélyen a szemembe nézve szaval, énekel. Csak nekem. Mert szeret.
Ekkor végigfut az agyamon a gondolat: ezzel a gyerekkel kiabáltam a múltkor egy jelentéktelen dolog miatt? Őt szidtam meg? Ezt a kisangyalt, aki tele van szeretettel? És már tolakodik is kifelé a könny a szememből.
És már szalad felém, kezében egy szál fehér rózsa, és egy kis díszített fadoboz: az ő keze munkája. Vékony karjai összefonódnak a nyakam körül és csak ölel, csak ölel. Az én kislányom.
