Korábban sem állt tőlem távol szeretteim féltése, olykor képes voltam rémeket látni egy váratlan éjszakai telefon, vagy egy hosszan kikapcsolt mobil miatt. Most nézem 4 és fél hónapos lányomat, ahogy alszik és a végtelen szeretet árnyékaként egy kérdőjelet találok: ugye örökké szerethetem; ugye az életünk most már egy közös halmaz, melyből sok-sok év múlva én lépek ki majd előbb?
Nem tudom, hogy a médiában túlburjánzó bölcsőhalálról szóló írások, vagy a természetes anyai gondoskodás teszi, de születése utáni hetekben nem egyszer ellenőriztem éjszaka, séta közben a légzését. Aztán tudatosan leépítettem ezt, a statiszkákra és a józan észre hivatkozva. A légzésfigyelő is megfordult a fejemben, de szerencsére gyorsan elvetettem, hisz egyetlen egyszer sem szeretnék téves riasztást kapni. Mikor stresszesebb tevékenységet végzek, mint mostanában is, ez a szorongás felerősödik bennem. Hallgatom éjszaka a gyerekem szuszogását (ami az ő esetében egy gyárkéményhez hasonlatos) és a pillanatnyi szünetekkor egészen picivé szűkül össze a gyomrom. Utána persze megnyugszom és ekkor csak egy gondolat gyötör: vajon ez már örökre így lesz, vagy később csak „ésszerű” és „indokolt” dolgok miatt fogok szorongani?
suri
