Korábban sem állt tőlem távol szeretteim féltése, olykor képes voltam rémeket látni egy váratlan éjszakai telefon, vagy egy hosszan kikapcsolt mobil miatt.
Korábban sem állt tőlem távol szeretteim féltése, olykor képes voltam rémeket látni egy váratlan éjszakai telefon, vagy egy hosszan kikapcsolt mobil miatt. Most nézem 4 és fél hónapos lányomat, ahogy alszik és a végtelen szeretet árnyékaként egy kérdőjelet találok: ugye örökké szerethetem; ugye az életünk most már egy közös halmaz, melyből sok-sok év múlva én lépek ki majd előbb?
Nem tudom, hogy a médiában túlburjánzó bölcsőhalálról szóló írások, vagy a természetes anyai gondoskodás teszi, de születése utáni hetekben nem egyszer ellenőriztem éjszaka, séta közben a légzését. Aztán tudatosan leépítettem ezt, a statiszkákra és a józan észre hivatkozva. A légzésfigyelő is megfordult a fejemben, de szerencsére gyorsan elvetettem, hisz egyetlen egyszer sem szeretnék téves riasztást kapni. Mikor stresszesebb tevékenységet végzek, mint mostanában is, ez a szorongás felerősödik bennem. Hallgatom éjszaka a gyerekem szuszogását (ami az ő esetében egy gyárkéményhez hasonlatos) és a pillanatnyi szünetekkor egészen picivé szűkül össze a gyomrom. Utána persze megnyugszom és ekkor csak egy gondolat gyötör: vajon ez már örökre így lesz, vagy később csak „ésszerű” és „indokolt” dolgok miatt fogok szorongani?
suri
